Az oviban ma ünnepség volt.
Délelőtt lámpásokat készítettünk
(csak hármat, mert Szirka már magának csinált az oviban, most az apjának készített egyet).
Délután jól beöltöztünk és kimentünk egy dombra. Felsétáltunk egy tisztásra, ahol az ovisok körbeálltak (körülöttük a testvérek és a szülők), az egyik óvónéni elmondott egy mesét, majd a gyerekek megkapták a lámpásaikat. Ez belülről úgy nézett ki, hogy már az indulásnál kétségeink voltak, hogy abszolválni tudunk-e egy sétát, amelynek meghatározott célja van. Ilyenkor a mi gyerekeink már nem sok mindenre kaphatóak, fáradtak, nyűgösek voltak. Szirka inkább fára akart mászni, bokrok alá akart bújni, Árminka meg bottal akart kutyát kergetni.
Aztán, amikor hívták Szirkát, beállt szépen a körbe. Odament az óvó néni mellé és kis idő múlva azt láttam, hogy már egészen nekidőlt, hozzábújt. Biztonságban érezte magát és látszott, hogy természetes neki ott lenni a többiek között. Itt tört rám először a pityereghetnék. Annyira jó volt látni ott a körben a többi gyerekkel meg az óvó nénijével olyan észrevétlen bensőségben.
Mi is meggyújtottuk a mécseseinket és átsétáltunk a tábortűzhöz. Nem volt könnyű menet, ahogy sötétedett, Ármin félni kezdett, percről percre fáradtabbak voltak, hamarosan meg is éheztek. Szirka fogta a kezemet és elpanaszolta, hogy ő fázik a sötétben, meg hogy a szemüvege is fázik és inkább levenné, hogy ne fázzon, de ekkor éppen megláttuk a lángokat a távolban és nem volt tovább panasz.
Már egész sötét volt, amikor az óvó nénik azt mondták, hogy a gyerekek induljanak el a lámpásaikkal és keressék meg a manócskákat, akik elbújtak a környéken. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy miről van szó, végül inkább én is mentem Szirkával, nehogy eltűnjön az erdőben. Az óvó néni mondta neki, hogy világítson a lámpával és nézze meg jól, mi lapul a fűben. Szirka teljesen beleélte magát a dologba és előrehajolva keresgélt. Én még akkor sem láttam semmit, amikor ő már megtalálta és megmutatta a manót. Az óvó néni biztatta, hogy vegye fel, mire Szirka a manócska mellé tette a tenyerét, hogy másszon rá. Aztán persze rögtön megfogta "rendesen", de annyira belefeledkezett a játékba, hogy valószínűleg egy pillanatra a mesét hitte valóságnak. Vagy lehet, hogy csak a kis tündér lelke talált rá a mesetestvérre a kismanóban.
Nagy keresgélés folyt, minden ovisra csak egy gyapjúmanó várt és tényleg nem volt könnyű a sötétben rábukkanni az apró, zöld ruhás lényekre. Szirka ötöt talált. Egyet Ármin is megtarthatott, így két manótestvérrel tértünk haza.
A tűz mellett még finom falatokat is kaptunk, kis éneklés, beszélgetés, szaladgálás, menjünkhazázás folyt, kinek-kinek vérmérséklete szerint. Amikor már (többedjére) úgy éreztem, hogy még két perc és Ármin üvölteni fog, akkor vége lett az ünnepnek, szépen elbúcsúztunk egymástól és hazajöttünk. Még rendes fürdés és majdnem rendes vacsorázás is befért, mielőtt beájultak.
Holnap manóházikót készítünk, ajtóval, ablakkal, manóágyikóval.
És megint úgy érzem, hogy itt néhány nagyon jó választás történt: jól döntöttünk, hogy megkerestük ezt az ovit Szirkának, jó döntés volt, hogy felvették, és örülök, hogy Szirka épp minket választott.
bejegyzés
4 megjegyzés:
jjajistenem, hat ez nagyon édes! hogy ennyire tiszteljen egy másik lényt, hogy nem csak úgy megfogja, hanem az szabad akaratából mászhat a tenyerére. a legcukibb márton-napi törtènet, amit hallottam :)
Ez megint nagyon-nagyon gyönyörű volt :)))) de minden megszólalásukat élvezet olvasni, mert vagy nagyon okos, vagy nagyon vicces, vagy nagyon szép, vagy mind együtt!
A Waldorf ovi egy csoda :o) Mi még csak heti 1x járunk (Bendi még csak 2 éves) , de már 1 éve. Januártól (én inkább jövő szeptembertől szeretném csak) megy át a játszókörbe, aztán 2013 januárjától rendes oviba (vagy 2012 szeptember - a január nekem jobban tetszene), de egy biztos. Ez a pedagógia ösztönösen a gyerekre valamint egyes gyerek egyéniségeire figyel, mindegyiknek megpróbála megmutatni azt miben a legjobb, miben lehet sikerélménye, mi az ami őt motiválhatja és nem az agoynfejlesztésen és feladatmegoldásásn van a hangsúly. Anno, amikor lehetőségként felmerült a Waldorf ovi, mint a kerülteben lévő, kaptál egy megjegyzést, hogy jajj csak oda ne, pedig én már akkoris azt gondoltam, hogy Jajj az lenne a legjobb Szirkának :o) aztán írtad, hogy hogy örülnek az ovónők és látszik, hogy kihívásnak veszik. Ő nem kihívás, Ő egy ugyanolyan gyerek, mint az enyém, mint az övék, mint a bárki másé, akinek arra van szüksége, hogy oviban, mint intézményben megkapja azt az ösztönös gondoskodást és segítséget, amely az ő kis életét segítheti egy számára is megfelelő mederbe terelni. A lényeg pedig úgyis otthon várja. Kívülállóként (és Waldorf ovi elfogultként khm... :o) )is úgy látom, hogy nagyon jó választás volt a Waldorf :o) / olyannyira elfogult Waldorfos, hogy jogászként őszíntén nagyon gondolkodom az átképzésen :o)/ (Nem először kommentelek, szerintem úgy 2-3 éve kommenteltem már, azóta csak sunnyogok a háttérben és olvasok :o) )
Meséltem tesómnak ezt a történetet, és kerdezte, hogy nem olvastátok-e Mészöly Ágnestől a Sünimanót, mert annyira ilyen a hangulata (bár lehet, kicsit nagyobb gyerekkenek való).
Megjegyzés küldése