koraikari megint

Harmadszor is volt szerencsénk részt venni a Down Korai karácsonyra szervezett remek bábelőadásán. Szirkának a jelek szerint mindenki országos haverja és számomra tök idegen emberek beszéltek vele úgy, mint akik régről ismerik egymást: mosolyogva köszöntek neki, nevén szólították, ölükbe vették. És minden bizonnyal így is van, tényleg régről ismerik egymást, csak mióta Ármin megszületett, én alig voltam a koraiban és kimaradtam ezekből az új ismeretségekből.

Az én ölemből nézte az előadást és időnként kommentálta, amit látott (pl. baba moszojú). Amikor a kutya meg a cica veszekedett, most is félt egy kicsit, mint legelőször. A produkció utáni játékba érdekes módon lényegesen bátortalanabbul kapcsolódott be, mint korábban. Mondjuk a vonatkocsiként használt dobozba azért menet közben mászott be, de az elején kifejezetten noszogtatni kellett.

Annyira drága, ahogy így figyel!

Az előadás meg a játék együtt már túl hosszú volt Andris nélkül, gyorsan megkereste (Hol van Apa? Eltűnt Apám.) és az ölében kicsit visszarendezgette az energiáit.

Nyakból már ment a tombolás és a lógópofozás.


Sőt, amikor a nyak másra kellett, ment ugyanez más ölében is, harsányan kacagva.

Hogy mire kellett a nyak?

 Lovagi tornára!

Köszönjük szépen a lehetőséget!