hold apó

Nem azért vagyok boldog,

mert könnyű az életem. Nem is tudom, van-e olyan, hogy könnyű élet. Nekem sosem volt. Szerintem az ember mindig keres magának "feladatot" és azt éli meg nehéznek, amiben éppen van.

Nem könnyű persze, de kihívások nélkül siker sincs, és engem a sikerélmény éltet. Ha csak annyi is, hogy finom kenyeret sütöttem, hogy sikerült rávenni Szirkát az átöltözésre vagy ha az esti fáradtság nem feszültségbe torkollik, hanem nevetésbe.

Ha tényleg megvalósíthatnám a múltkori játékötletemet, sok élethű vonással tarkítanám (pl. ha percekig nem foglalkozol egy gyerekkel, akkor elkezd olyan dolgokat csinálni, amivel neked aztán munkád lesz: szétpakol, összekeni, eltöri stb.) és a kihívásokkal küzdve az életerő folyamatosan csökkenne egy csíkban, de ha a gyerekek örülnek, feljebb menne az energia.

Mert én is attól töltődök fel, hogy Ármin a tükörben átkukucskál a flakonok között, rám nevet és a világ legaranyosabb hangjait adja ki, attól, hogy Szirka örül a fluoreszkáló kiskacsának, amit ma vettünk neki 55 forintért, üldögél vele a sötét fürdőszobában a kádban és ha felgyújtjuk a villanyt, mondja, hogy még és a kacsa mellé még az ágyba is hajlandó befeküdni magától - ilyen apróságokkal pedig tele van a nap. Hol a szívemet melengetik, hol megnevettetnek és következő fél órára megint van energiám.

Egy mesében a mocsárba esett zsugorit nem tudják kimenteni, mert mindenki azt mondja neki: "Add a kezed!" és ő nem ad csak úgy. Naszreddin Hodzsa arra jár és azt mondja neki: "Tessék, itt a kezem!" - és megmenti az életét.

Amit nem lehet, azt nem is kell. Nem lehet mondjuk elvégezni a házimunkát, míg szoptatok, de nem is kell házimunkát végeznem, míg szoptatok. Én döntöm el, hogy megfosztanak a tevékenykedés lehetőségétől vagy kapok egy kis pihenőt. Az is csak rajtam múlik, hogy Ármint újra szoptatni kell, újra sétálgatni kell vele a karomra fektetve vagy még szoptathatom és még felvehetem, érezhetem az illatát, a bőre puha melegét. Én döntöm el, hogy robot vagy ajándék.

Mikor is lennék boldog, ha nem most? Máskor nem lehet. Majd boldognak lenni nem boldogság. És azok az örömök, amiket most tartogatnak ezek a nehéz hétköznapok, nem jönnek vissza sosem. Most lehet puha talpikókat puszilgatni, pihehajakat simogatni, pocakokat csiklandozni, mesét olvasni. Néha persze jólesne, ha beülhetnék valahova egy szuper jegeskávé desszertre, végig aludhatnék 8 órát, Andrissal moziba, étterembe mehetnék (és nem kellene a pincért minden fogásról kifaggatni, hogy mi van benne), vagy csak úgy leülhetnék egy padra és nézhetném az embereket, egész nap olvashatnék, délután a teraszon teázgatnék, elmélyedhetnék és verseket írnhatnék - de most nem ezeknek van itt az ideje. Eljön majd az ő idejük is, amikor meg talpikók nem lesznek már, meg csiklandozások.

Vágyakozni mindig lehet másra, akármilyen jó életünk is van, de kötözni való bolond lennék, ha a jelen örömeit odaadnám a hiábavaló sóvárgásért.

az élet Árminnal

(hosszú poszt, amelyből burkoltan kiderül, miért nincsenek hosszú posztok)


Amikor a kórházban az első büfit keserves sírás előzte meg, aztán az első kakálást még keservesebb, halványan átsuhant rajtam, hogy Ármin nem fog egészen zökkenőmentesen alkalmazkodni a fizikai világhoz. De az optimista főnökség lehurrogta a gondolatot, hiszen ezek elsőre tényleg furcsa élmények lehetnek, de aztán majd minden megy simán.

A főnökség azóta ki lett nevetve. Nem olyan felhőtlen kacagással, inkább kicsit izzadós, sóhajtozós naugyéval és némi sóvárgással az ilyen egyszerű problémák után, mint ismert okú sírás.

Az első hetek az ismerkedéssel teltek. Ármin ismerkedett a hideg külvilággal - és tiltakozott ellene, mi ismerkedtünk Árminnal - ami ugye egy teljesen meddő próbálkozás, mert mire az ember megfigyelne valami törvényszerűséget, rendszert (pl. utálja a vetkőzést, pelenkacserét, mert fázik a kis soványka, jól be kell fűteni, betakarni), addigra úgyis megváltozik (meghízik a kis gombóc és egy szál bodyban, pelenka nélkül is egész nap izzad). Meglegyintett minket a "hasfájás" szele is (a szél inkább csak Ármint), de - talán az EC-nek köszönhetően, ami nem csak gyakori pisiltetést, hanem ugyanilyen gyakori pukiztatást is jelent - igazából nem volt az a minden estés, görcsösen lábemelgetős üvöltés.

Csak üvöltés.

Lassan rájöttünk, hogy a fáradtság legkisebb jelére, mint pl. feszülten nézegetés, gyorsabb mozdulatok, fokozottabb izzadás - vagy még inkább előtte két perccel - le kell fektetni, mellé heveredni és úgy szoptatva elaltatni (lehetőleg a jobb oldalról, mert a bal olyan snassz), különben minden átmenet nélkül képes átcsapni abba a vigasztalhatatlan, keserves sírásba, amiből már csak a kimerültség képes kihozni.

Ez is elvett néhány hetet.

Mire idáig eljutottunk, már testsúlyának kétszeresét adta le naponta nyálban (tud köpködni!) és egy kiéhezett teknőshöz hasonló elszántsággal rágcsált mindent a fogatlan ínyével (új korában Andris után egyébként is egy teknősre hasonlított legjobban). Előbb csak a mellemre harapott rá-rá meg a kezét majszolta, mostanra már a játékokat is a szájába tudja dugni és keservesen, rápörgősen rágja őket, míg az enyhülést adó rágókát ki nem feszegetjük a nyüszítő, vörös fejű gyerek kezéből. Van, akinél ezek a fogzási tünetek (a hozzá dukáló nyűgösséggel) szakaszokban jönnek elő - Ármin hetek óta folyamatosan tolja.

A csípőszűrésen, aminek a történetéből nem is posztot kellene írni, hanem egy kacagtató, ugyanakkor édes-bús tragikomioperettet* az is kiderült, hogy Árminnak nem nyílik szét a combja 90 fokban csak 80-ban. Felelősségteljes szülőként nem hagyhatom, hogy ha a babarevűben szólótáncost keresnek, amiatt essen ki Ármin a castingon, hogy nem tud rendes spárgát csinálni, úgyhogy most terpeszpelenkát hord. Ez egy PVC (!) gumibugyiba applikált kemény szivacsdarab, ami állandó terpesztésre és izzadásra készteti, még úgy is, hogy ruhán kívül viseli.

Időközben a menetrend szerinti védőoltások is meg-megrázzák a szervezetét. A BCG helye elég rendesen be van durranva és még nő. Nem kicsit utálok olyanokat olvasni, hogy bizonyos esetekben annyira erősen reagál a babák szervezete, hogy a hónalji nyirokcsomót műtéttel kell eltávolítani.

Említeném még a növekedési ugrásokat, ha nem növekedne eleve az átlagosnál kétszer gyorsabban (az alsó 25%-ból a felső 3-ba robbant). De még ehhez képest is vannak olyan pár napok, amikor a szokottnál is többször szopik (ne kérdezzétek, hány óránként, nincs nekem időm az órát nézegetni).

Fentiek miatt - meg talán csak úgy is - Ármin elég sok figyelmet, energiát és kézben hordozást igényel (a kendő még mindig csak ritka desszert), miközben Szirkának is sok mindenben segíteni kell még és a háztartás is háztartás maradt, még ha egy kevésbé tiszta háztartás is (főzni muszáj itthon az allergiák miatt). Amikor Andris nem a hivatalos ügyek intézésével relaxál a munka fáradalmai közepette, akkor Árminnnal lazít (a Szirkázás egyébként is rá marad, amikor én nagyon Árminozok). Ilyenkor én átveszem Szirkát. Nálunk olyan a pihenés, mint a katonaságnál a viccbeli fehérneműcsere.


És ha megkérdezik, hogy vagyunk, őszintén és mosolyogva feleljük, hogy köszönjük jól. Hogyan is lehetnénk másképp?




*Addig is, dióhéjban: Már az időpontkérés hónapokba került (telefonáljon két hét múlva, akkor megmondjuk, mikor kell időpontért telefonálni, hívja a számot egész nap, mert foglalt, sajnos most adtam ki az utolsó időpontot, telefonáljon három hét múlva), aztán kiderült, hogy az időpont nem azt jelenti, hogy akkor te kerülsz sorra, hanem kb. 20 embert (családot) hívnak oda egyszerre, hogy a drnőnek ne kelljen várni, hanem sorba mehessenek hozzá a gyerekek, futószalagon. Örülök neki, hogy én is hozzájárulok, hogy jobb legyen a világ annyival, hogy a drnő hamarabb hazamehet, de így nekem csak annyit mondott, hogy minden rendben és már hívta is a következőt, majd az asszisztensnő adott egy címet, hogy hova menjünk a kengyelért (!), amit 24 órában kell viselnie és kitessékeltek a rendelőből. A papírra meg az írták, hogy terpeszpelenkát hordjon. 2 hét múlvára kaptunk időpontot egy másik dokihoz, akitől annyit előre megtudtunk, hogy tornáztatni kellene.)

Három napja

Szirka elszántan (már-már megszállottan) satíroz.


Mintha mindent be akarna festeni.

Mindent.

Viszont elkezdett ügyelni arra, hogy ne menjen le a lapról. Nagy lendületnél természetesen gyakran leszalad, de sokszor látom, ahogy a lap szélénél lelassít és gondos piszmogásba fog.

Azt is többször láttam, ahogy új ceruzafogást alkalmaz. Rajzolás közben váltogatja a marokra fogással, mint egy zsonglőr.

Ez kb 2 napi termés.
(Meg egy pucér fenekű kisbaba a háttérben.)

erőbaba

Hosszra akkora, mint egy átlagos hathónapos, súlyra mint egy majdnem öthónapos.
Korra meg mint egy háromhónapos.

a természeti népeknél

az aprónépet a nagyobbak egész nap a testükön hordozzák.

Ez a természeti férfi kicsinyét munka közben is a hátán hordja.


A természeti kisgyerek örül, hogy így mehet krumplit vásárolni.

A természeti családban méret szerinti osztják el motyókba a természeti utódokat.

a kerti nagy pancsolás

már a múlté, de azért pancs és természetlágyöle még van:

Itt látszik ám az is, hogy kistesó ide vagy oda, azért Szirka is elég kicsike teremtmény még.

A nagy melegben olyan elmélyülten öntögetett egy órán át, hogy

alig tudtam lefényképezni az arcocskáját.

eltört

Míg Ármint szoptattam, Szirka eltörte a zsiráfot, amire a halacskás mobilt, Ármin nagy kedvencét lehet felakasztani. Amikor megtaláltam, sopánkodva vittem oda neki:
- Eltörted a zsiráfot, nézd meg!
Nem nagyon hatotta meg, gondoltam, lefordítom szirkára, és azt mondtam, amit ő szokott, ha valami eltörik, leesik, kilyukad vagy hasonló katasztrófa éri:
- Jajaj!
Két falat között egy közömbös pillantást vetett rám és ennyit mondott, olyan "szedd már össze magad" hangsúllyal:
- Eltört.

Ilyenkor mit mondjak? Nem dicsérhetem meg, pedig jobban örülök annak, hogy ezt kimondta, mint amennyire bosszant, hogy tönkrement a játék.

fiacskák

az tesztekrül

Az emberrajzos bejegyzés utáni kommentekből megint az derül ki, hogy kicsit többet kell elmondanom a háttérről.

Először is a tanulási képességet vizsgáló bizottságok munkájáról (a teljes nevük még hosszabb). Ezekben a bizottságokban hozzáértő szakemberek ülnek, akiknek elvileg az a feladata, hogy megállapítsák az eléjük kerülő gyerekekről, hogy van-e szükségük fejlesztésre, ha igen, milyenre illetve milyen oktatási-nevelési forma lenne számukra megfelelő (integrált elhelyezés, speciális oktatás, otthoni fejlesztés). Ennek sajnos nincs más módja, mint hogy bevált tesztekkel próbálják belőni a gyerekek képességeit. Rendszerint figyelembe veszik azt is, amit a szülő mond a gyerekről ill. amit más szakemberek (pl. neurológus, gyógypedagógus) írásba adnak róla - hogy melyik bizottságnál melyik összetevő mekkora súllyal esik latba, az változó. A lényeg, hogy egy ítéletet kell mondani a gyerekről, ami nem áll túl messze az igazságtól és lehetőleg még a család igényeinek is megfelel. Pl. ha van egy tuti spec ovi a szomszédban, akikkel megbeszélték, hogy felveszik a gyereket és ahova egyébként középsúlyosakat fogadhatnak, akkor a bizottság kiállítja a papírt a középsúlyos értelmi fogyatékosságról és spec nevelést javasol, nem kezd azon izmozni, hogy de anyuka, két ponttal beleesik a gyerek az enyhébe, válasszon neki inkább a számos remek, enyhe ért fogy gyerkeket fogadó, integrált intézményből.

Szóval egy DS vagy más fogyatékkal élő gyereknek - jobb megoldás nem lévén - intézménybe kerülés vagy a korai fejlesztés megkezdése előtt meg kell jelennie a szakemberek előtt, akiknek meg kell próbálniuk megállapítani, hogy hol tart a fejlődésben. Mégse lenne szerencsés, ha a(z államilag finanszírozott) fejlesztés önkéntes alapon folyna.


A másik, hogy hogyan "kellett" Szirkának embert rajzolnia. Most nem voltam ott, de emlékszem, hogyan mérte fel tavaly év végén Éva néni, hogy meddig jutottak a tanév során (van olyan bizottság, amely elfogadja az ő szakvéleményét és nem kell külön menni, ezért volt az, hogy Szirka csak most látott bizottságot, mégis kapott fejlesztést). Nála ez nyilván nem egy alkalommal derül ki, de van egy pár dolog, amit év közben nem gyakorolnak, és ha valamelyik teszt ilyet kérdez, megnézi, hogy Szirka tudja-e. Ez jelentősen nem különbözik attól, mint amikor a foglalkozásokon új játékot vezet be (és ez elég gyakori), szerintem nem is vesszük észre mindegyiken, hogy ez most "teszt". Szirkának nincs benne sem stressz, sem kényszer. Ha akarja, teljesíti a kérést, ha pedig nem tetszik a feladat, továbbáll. Ha megcsinálja, örülünk, ha nem, majd máskor visszatérünk rá.

És egy jó pedagógus nem csak előveszi a feladatokat és végigpasszírozza rajtuk a gyereket, hanem úgy hívogatja játszani, hogy mindig csak egy hajszállal ösztönzi nagyobb teljesítményre, mint amit magától nyújt, finoman feszegetve a határait. Ha túl könnyű feladatot adna, nem tartogatna tanulnivalót, ha túl nehezet, elmaradna a sikerélmény. És Éva néni káprázatosan ráhangolódik a gyerekekre. Tavaly olyat is kért Szirkától, amit igazából csak most kéne tudnia - és igaza volt, megcsinálta akkor is, minden előzmény nélkül.


Szóval nem kell a spanyol inkvizícióra számítani. Éva néni ösztönzésére Szirka embert rajzolt és ennek mindannyian örülünk, beleértve Szirkát is. Az én dilemmámban, hogy nem rontom-e el Szirkát, ez egy megnyugtató és biztató pont, még akkor is, ha a kérdésre választ sosem kaphatok.

Nagymama és unokája

egy személyben

sokakban keltem

azt a benyomást, hogy határozott vagyok, tudom, mit akarok és azt keresztül is viszem. Szerintem még Andris sem érti igazán, hogy fér össze bennem az, ami kívülről magabiztosságnak látszik azzal a sok tipródással és kétséggel, ami szintén nagyon jellemző rám. Szirkával is így állok. Az alapdilemmám általában az, hogy mennyire kezeljem "csak" kisgyerekként és mennyire kell figyelembe vennem, hogy DS - és ha eszerint bánok vele, az milyen is legyen.

Pl. tudom, hogy fejleszteni kell, de azt már nem, hogy "mennyire". Már írtam arról, hogy milyen kellemetlen konfliktus számomra, hogy a csoportos fejlesztésen nem ül meg, nem csinálja, amit kell, elszaladgál, egyenesen kimegy a teremből és mondjuk a másik szobában nekiáll játszani. (Egyénin is nehéz rávenni, hogy maradjon a feladatnál, de csopin jobban érzem a feszültséget, mert ott a többieket is megzavarja, ha imposztorkodik.) De mégis, minek örüljek, ha szót fogad és megül, vagy ha szaladgál, mint akármelyik másik, nem DS gyerek? (mint a tv műsorban, amiről itt írtam)

Vagy egy nem DS gyereknek nem kell bizottság előtt bizonyítania, hogy mit tud, nem is kell rá felkészíteni, hogy feladatokat oldjon meg 3 évesen, de Szirka hátrányba kerül, ha nincs erre trenírozva. Komolyan kíváncsi vagyok, hogy a nem DS gyerekeknek vajon hány százaléka mutatja meg egy ilyen vizsgálat alkalmával, hogy mit tud és mire képes. (Arról már nem is beszélve, hogy az sem jó, ha a bizottság előtt túl jól szerepel, mert akkor nem kapja meg a fejlesztéseket.)

És vajon nála ugyanúgy lehet számítani arra, hogy a mostani dolgait kinövi, mint egy egészséges fejlődésű gyereknél vagy vele másképp kellene bánni eleve? Tanítani kell mindenre vagy hagyni fejlődni? Mennyire kisgyerek és mennyire DS? Három év után sem lett tisztább a kép, sőt, ahogy nő a különbség közte és a nem DS gyerekek között, úgy leszek egyre bizonytalanabb.

Ilyesmik gyakran eszembe jutnak konkrét dolgokban és valószínűleg úgy általában is benne van a levegőben. Egy nagyon kedves ismerősünk, egy homeopátiával is foglalkozó pszichiáter szerint az is lehet, hogy ennek a feszültségnek a Szirka alvásproblémáihoz is köze van, hiszen aki nem akar aludni, az nem akar lemondani a kontrollról, mindig "feladatban van", mindig teljesíteni akar.

Szívem szerint pl. hagynám, hadd alkosson, rajzoljon, firkáljon szabadon és nem érdekel, hogy mikor rajzol embert, csak élvezze, amit csinál és ne veszítse el az érdeklődését az alkotás iránt. De a másik oldalon ott vannak a rajztesztek, amik alapján megítélik az értelmi fejlettségét is és ha megtaníthatnám arra, hogy olyat rajzoljon, amilyet "kell", de nem tanítom meg, nem én akadályozom-e meg a fejlődését? Eddig nem "tanítottam" rajzolni, csak csodáltam a firkáit, elláttam eszközökkel és biztattam, hogy rajzoljon sokat (nem, nem sajnálom

a tapétát sem,

a szőnyeget sem

meg a body-t sem).

Most, az év végi értékelésnél Éva néni emberrajzot kért tőle. Megmutatta mire gondol és megkérte Szirkát, hogy ő is rajzoljon fejet, hasat, kezet, lábat stb.

És Szirka rajzolt egy embert.
Nem olyat, mint Leonardo a körbe, de felismerhetőt.


Azóta itthon is rajzoltunk embereket és jó látni, ahogy rajzolja a kört a fejnek, teszi bele a pöttyöket szemnek, rajzolja a testrészeket - kicsit össze-vissza, de célirányosan.

Ennél ott sem voltam, de szerintem ez is valami emberféle. Minimum főemlős.

Nagyon örülök a nagy ugrásnak és reménykedem benne, hogy más, "szabadon hagyva" támogatott területeken is ilyen szépen beérik majd magától.

pomogácsparti

vót itt kérem minden:

karikázás, karéjozás, kerekecskézés, lépés, futás, sergés

mellszobor az asztalon


Anya gyermekével.
Más valakinek a gyermekével.

irigykedés

harácsolás
(ezek új mutatványok, Árminnal is gyakorolja: elveszi tőle a játékot és leteszi úgy, hogy már ne érje el)

Vetődő szeretéssel leterített kistestvér, a mozdulatokat memorizáló megfigyelővel.
(Ezt úgy tessenek elképzelni, hogy a gyanútlan - bár a jelek szerint tapasztalt és edzett - Áront Adél elkapja két kézzel, leteríti, ráfekszik és dögönyözi, miközben mindketten kacarásznak.)

Valamint kiderült, hogy a kalapdivat nem csak a családban öröklődik (ráadásul az utódról a felmenőre),

de ragályos is.

Búcsúzáskor éppen Árminoztam, ezért írásban köszöntek el tőlem:

Szerencsére az utolsó pillanatban ki tudtam jönni a személyes búcsúra, hiszen mindenki láthatja, hogy a jegyzőkönyv nem hiteles, mert nincs letanúzva!

találkozgatások

azok vannak, inkább jövés, mint menés által, mert Ármint elég nehéz mozgatni.

Ritka kivétel, még abból az időből, amikor nem volt ennyire világos, hogy mi az Árminok óhaja a világ folyásával kapcsolatban - egy kiruccanás Veresegyházra, a régi otthonunkba.

A kert maga a paradicsom, mert az egész egy nagy homokozó.


De itt volt még a hivatalos homokozónk is (a képen közös használatban Andriskával, az Andris unokatesójának a kisfiával - ez nem tudom, Szirkának milyen rokonsági fok )


amit hazahoztunk és most itt van, a társasház udvarán.

Jártak nálunk Marciék, akiket a koraiból ismerünk. (Róluk több kép van, mert voltak olyan rendesek, hogy maguk fényképeztek és aztán elküldték nekünk. Árminnal a kezemben ugyanis nem vagyok már olyan szemfüles fotós, mint fiatalabb koromban.)

Marci tesóját - hogy ne kelljen annyi nevet megjegyezni - szintén Andrisnak hívják, és imádja a buszokat. Nélküle talán sosem vettük volna észre, hogy Szirkának 3 is van. Ő csak ezekkel játszott, míg itt volt. És pont úgy ejtette a buszt, mint Szirka.

Annak ellenére, hogy már régen nem találkoztunk (idén nem egy csoportba járunk), Szirka emlékezett a Marci nevére is.

Ekkor derült ki, hogy Szirka egyedül is be tud ülni a hintába. Ott szépen be is csatolja magát, úgyhogy kiszállni már nem tud.

Megmutatta nekik azt is, hogyan "alszik".

Itt már elég kókadt volt, de nem annyira, hogy be ne szálljon egy kis "főnökösdibe" Marcival.


Ellátogattak hozzánk Franciék is. A két lány nagyon szépen egymásra hangolódott, jól ki tudták találni, hogy mik azok a játékok, amiket mindketten szívesen játszanak. Szirka szépen szót is fogadott Francinak.
Sajnos én eléggé kimaradtam a szüleivel való beszélgetésből, mert Árminnal folyton benn kellett pocolnom a hálószobában.

Bölcsődét nyitottunk.
Ez is egy nagyon jó hangulatú találkozás volt, jó lesz majd később látni róla a fotót. (Mi tagadás, én rendszeresen nézegetem a blog korábbi bejegyzéseit.) Ekkor próbáltam először Árminnal töltött hátibatyut kötni és az egész együttlét olyan jó, anyaerősítő, napsugaras hangulatban zajlott. Szirka meg, aki ekkor a legnagyobb kicsi volt, a kislánynak öltöztetett Julival játszott.

Pomogácsék is beugrottak, de ők olyan sok remek fotót küldtek, hogy átszorultak egy következő posztba.

bababugyola

Az EC jelenlegi állása Szirkával egyszerű, ugyanúgy van, mint eddig: időnként ki kell vinni, magától ritkán szól. Amikor jelez, akkor is inkább egy speckó nyögdécseléssel, épp mint kis korában.

Árminnal eléggé másképp csináljuk, mint annak idején Szirkával, akivel a lehető leghamarabb elhagytuk a pelenkát. Ilyen idős korában már sem éjjel, sem nappal nem kötöttük rá. Árminon lényegében egész nap van pelus, éjjelre eldobható, nappalra textil, viszont nagyon gyakran visszük pisilni (nem szoktam nézni az órát, de sztem olyan 20-30 perc lehet általában, közvetlenül ébredés után pedig még gyakrabban). Elég jól jelez, nyugtalansággal, nyöszörgéssel, panaszkodással. Az utóbbi néhány napban a nappali alvások alatt többször teljesen száraz maradt, több órán át is, sőt akkor is, ha közben többször szopott félálomban. Vicces, hogy a "klasszikus" szobatisztaságra szoktatás elkezdésének egyik feltétele, hogy két órán át száraz marad a pelus, és ez nem is szokott 2 éves kor alatt bekövetkezni. Az EC babáknál másképp van.

Mivel még nagyon sokszor pisil és nem mindig érek oda időben, gyakran már becsorran, mire kibontom - az utolsó cseppeket ilyenkor látni is szoktam legördülni :) Ahhoz ez túl gyakori, hogy ennyiszer öltözzünk, úgyhogy kényelmesebb még így. De az tény, hogy ha van rajta pelus, sokkal kevésbé vagyok motivált azonnal ugrani, ha jelez és ha először csinálnám, nem is nagyon látnám át, hogy mi történik. Ha "élesben megy", sokkal inkább rá lehet hangolódni a jelzésekre meg a ritmusra, de Ármin már így is épp eléggé kisajátít magának. Arra kíváncsi vagyok, hogy vajon nála ettől később lehet-e majd tényleg megbízhatóan és végleg elhagyni a pelust, mint Szirkánál. Nem presztizskérdés, hogy szó szerint pelenkátlan legyen, valóban csak kíváncsi vagyok, hogy erre kihat-e, ha ennyivel lazábban csináljuk. Úgy érzem, a cél így is megvalósul, mert tudja, hogy mit kell kezdeni a pisivel-kakival: szólni kell és segítenek megszabadulni tőle - és nem kell magunkon viselni, amitől megszabadultunk.

Időnként azért nem árt egy-két olyan napot beiktatni, amikor nem támaszkodunk a vízhatlan külsőre vagy az eldobható pelenkára; különösen, ha sok elmulasztott pisi van és nehezen találjuk a ritmust. Egy olyan nap után, amikor csak úgy rákötöttem Árminra a textil pelust magában, megnövekedett a bababugyolálások száma:

(Arra nem lehetett rávenni, hogy toljuk feljebb a kalapot és a porolópamacs is saját találmányú csecsemőgondozó eszköze, azt nem tőlem látta.)

Télapó itt van!

Szirka még mindig nagyon örül a habfürdőnek.

Tanulmányozza a buborékokat

és magától rájött, hogy a habot fújni is lehet.

Leng a szakálla!

nyári szünet

lesz a koraiban, ma volt a záróbuli. Mióta Ármin megszületett, én csak egyszer voltam. Akkor is Andris fotózott, de legalább láttam, mi történik.

Először ruhadarabok körvonalát kellett párosítani az árnyképükkel.


Aztán nagy gyöngyöket fűztek fel,


majd kisebbeket.
Igen, könnyebben ment Éva néni ölében.

Utána 2 darabos, járműves kirakóknak kellett megkeresni a másik felét és összerakni. A szétszedett kirakóra Szirka aggodalmaskodva mondogatta, hogy jajaj, míg szépen ki nem egészítette az "eltört" képeket.


Az állatos képek párosítása után

ugyanazokkal a képekkel memóriajátékot játszottak.

Egyforma dobozkák közül kellett kiválasztani, hogy melyikben van apró játék: amelyik zörög.

Fúvószenekar.
Szirka abban a ritmusban fújt, ahogy Éva néni mutatta.

Krokodilszemfújás.
(Vajon hány találat lehet erre a szóra a google-ban ill. hányan fognak a blogra találni erre keresve?)


Ez a hosszú cső is muzsikál, ha jól megfújjuk.

És a régi kedvenc, a golyós pipa.

Éva néni elkészítette a Szirka évvégi értékelését is. A bizottság véleménye után kíváncsi voltam, hogy ő mit ír. (Az ő megfigyeléseiken utólag is gondolkozva a "szájába veszi a dolgokat" annyira nem igaz, hogy még a kisebb gyerekekre is rászól, ha vmit bekapnak és Árminnak is kihúzgálta a kezét a szájából, hogy ilyet nem csinálunk. A nem beszélésnek viszont tényleg lehet vmi alapja, mert ha pl. vendégek vannak nálunk és sok minden történik, sokkal kevesebbet beszél, mint ha csak magunk vagyunk és ismert dolgok veszik körül. Jószerivel csak hallgat és figyel.) Hát sok szépet írt, de ő aztán tényleg ki is hozza Szirkából a maximumot. De még a lemaradásokat is úgy fogalmazta meg, hogy az látszik belőle, mennyire figyel Szirkára. A végére már pityeregtem, mert teljesen az a benyomásom támadt, hogy Éva néni direkt úgy írta le a dolgokat, hogy még engem is megnyugtasson, biztasson és támogasson.

Ha én lennék a Nagy Varázsló, elővenném a bazimentális nagy cilinderemet, jól megvarázspálcáznám, belenyúlnék és teleszórnám belőle a világot Éva nénikkel.