Magyarország következő topmodellje

bemutatja a koratavasz harisnya- és nadrágdivatját.

Hajszárítás a kulisszák mögött

Down világnap - juhééé!

Az Első Magyarországi Down Világnap részletes programja (koncertek, játszóház stb.), fellépői (pl. szeretett Vilmosunk és Szalóki Ágink) már megtekinthetőek a rendezvény honlapján.

A szervező Down Egyesület szeretettel várja a gyerekeket és a szüleiket valamint örömmel fogadja a sokrétű tevékenységébe bekapcsolódni vágyók segítségét különböző módokon - az önkéntes munkától az információátadáson keresztül a pénzadományig vagy a webshopban történő vásárlásig. Az én kedvencem a bögre

az egyesület logójával.

Hamarosan a világnap emblémájával díszített csészék és pólók is kaphatóak lesznek.

Addig is tessenek jegyet venni (döbbenetesen olcsó, 500 Ft-os áron) és izgatottan készülődni, mert remek lesz a program! Titkos díszvendégként még Szirka is megjelenhet a lelkes közönség soraiban, ha a kicsi Mi nem épp aznap akar megszületni (én azt remélem, hogy addigra már legalább egy hetes nagyfiú lesz).

(A rendezvény egyik ajánlójában a blog régi olvasói ismerős képet fedezhetnek fel. Nem Eszenyi Enikőre gondolok.)

Szirka és a közlekedés

A legaranyosabb zöldség után itt hallható a legaranyosabb tömegközlekedési eszköz neve:




Ami valójában egy mondóka önálló életre kelt vége:



Ezzel egyúttal a sz hang egy új megközelítése is a repertoár része lett (eddig a c irányából próbálkozott).

Pociszeretgetés

Este nagy buli volt odabenn, kitakartam a hasam és simogattam a kicsi Mit, ahol jobban kitolta magát. Szirka hozott a babának inni, odanyomkodott neki egy kis, csörgős labdát, aztán megpuszilta a hasam, majd elszaladt a konyharuháért és megpróbálta róla letörölni a barnaságot (a köldököm is bebarnult és a linea nigra lefelé és felfelé is kettéosztja a hasamat).
Szerintem jóban lesznek.

(Ahogy jobban belegondolok, ezzel a pár kedves mozdulattal gondoskodott a babáról testileg, intellektuálisan és lelkileg is. Nagyon profi.)

Update: Kicsi Mi ma Szirkától egy hajcsatot kapott...

Óvodameccs, 5. menet: Az a bizonyos másnap reggel

Az ügyintéző máris visszahívott (már ebben sem hittem) és nem is akármilyen hírrel. Az egyik oviban indul egy kisebb létszámú (17 fős) csoport, ahova bevennék Szirkát. (Egy olyan oviban egyébként, ahonnan engem simán elhajtottak.) Beszéltem a vezetővel, kiderült, hogy járt is már hozzájuk DS gyerek és jó tapasztalataik vannak ("nem volt agresszív" - megnyugtattam, hogy Szirka sem az). Mozgásterápia és logopédus van náluk, gyógypedagógus nincs, azt nekünk kell megoldanunk. Nyílt napon be kell menni körülnézni, ismerkedni. Lehet, hogy csak az áprilisira tudunk elmenni, mert bár szívesen megnézném minél hamarabb, a mostani időpontok nagyon a szülés körül vannak, ráadásul akkor, amikor a korai.
Remélem, jó lesz Szirkának.

Óvodameccs, 4. menet: (vissza)fejlemények a hivatalos oldalon

(Előre elnézést kérek minden érintettől és nem érintettől, akit esetleg megbánthatok, de valahogy nem tudok jó kedvre kapcsolni. Lehet, hogy hallgatnom kellene a régi magyartanáromra, aki szerint este nem szabad döntéseket hozni, véleményt mondani, mert reggelre úgyis másképp látszik minden.)

9 héttel ezelőtt abban maradtam az önkormányzat ügyintézőjével, hogy utánajár a lehetőségeinknek és visszahív, de nyugodjak meg, lesz helye a gyereknek. Tekintettel arra, hogy nem tudom, meddig vagyok még aktív, már nem vártam tovább, hanem telefonáltam neki én. Azzal kezdte, hogy nem fog menni, a kerületben nem tudják integráltan fogadni Szirkát sehol, mert túl nagyok a létszámok. Vigyem a szomszéd kerületbe, spec. oviba. Többször véggiggondolva a beszélgetést, nem is értek mindent. Pl. azt nem tudom, hogy jön össze, hogy minden szülőnek segítenek, de minden évben rendszeres probléma, hogy nem tudnak integráltan fogadni. De mindegy is, nem is akarok mindent leírni, ami elhangzott (nem is figyelmeztettem, hogy "beszélgetését rögzítjük"), sőt érteni sem akarok mindent, azt hiszem. Ahhoz én kevés vagyok, hogy megértsem, miért fordulhat elő, hogy "a kerületben nincs gyógypedagógus", csak utazó logopédusok vannak, de ők a nagycsoportosokkal foglalkoznak.

Azt remélem, elhitte nekem, hogy Szirkának nincsenek magatartásproblémái és arra sincs szükség, hogy egy külön ember egész nap ott álljon mellette, mert végül azt mondta, hogy most eszébe jutott még valami és a héten megpróbál annak is utánajárni. És visszahív. Hát nem tudom, mit higgyek, mit mondjak. Nem kételkedem az ügyintéző segítőkészségében (pedig sikerült ezt a benyomást keltenem, amikor felvetettem, hogy ha ez permanens probléma, talán nem kellene az esélyegyenlőségi jelentésükbe azt írni, hogy minden nagyon szép és jó, mindenki el van helyezve és úgy integrálnak, mint a kisangyal), de őszintén szólva nincsenek vérmes reményeim.

Van olyan szempont, ahonnan Szirkával az a baj, hogy nem elég "sérült" ahhoz, hogy szóba se jöjjön nála az integrált oktatás (vagy még egyszerűbben: velem van a baj, hogy nem adom be egy spec. oviba valamelyik másik kerületben). De olyan szempont is van, ahonnan Szirkának az a legnagyobb baja, hogy van egy diagnózisa. Egy agresszív, együttműködésre nem hajlandó vagy nem képes, de orvosilag egészséges gyerek óvodai felvételével nincs gond: nem kell vizsgálatra mennie egy bizottsághoz, a szüleinek nem kell külön tárgyalnia az önkormányzattal, az óvodavezetőkkel és az óvónőkkel, nem küldik másik kerületbe, "neki való" óvodába. Szirkának csak egy diagnózisa van, mégis minden illetékes rögtön tudja, hogy nem engedhetik a többi gyerek közé.

Van olyan szempont is, ahonnan az lenne a logikus, ha küzdenék érte, hogy bekerüljön egy normál oviba, lobogtatnám a törvényeket, járnék a nyakakra, demonstrálnék vele az ovikban, hogy "ugye, milyen normális?", míg valaki azt nem mondja, hogy "na, jó". De olyan szempont is van, ahonnan az a logikus, ha elfogadom, hogy ebbe a rendszerbe ő nem illik (a.k.a. kapják be) és azért dolgozom, hogy egy másikat hozzak létre neki: ha hálát adok érte, hogy így még egy évig biztosan velem lehet és engem boldogít (a másik szobából megérezte, hogy elszomorodtam és átjött megölelgetni) és más lehetőséget keresek, hogy az annyira vágyott gyerektársaságot megtalálja. A rendszerrel meg küzdhetek később is.

A közveszélyes gyermek két darab kézbe kapott kekszén Malackájával osztozik a kanapé alatt.

(Amikor Andris felrakta a kekszeket az asztalra, hogy mégis, nem a földön eszünk, Szirka nyüszítve szaladt vissza velük, hogy Malacka nehogy uzsonna nélkül maradjon.)

Induló

Az alábbi videóból megtudhatjuk, hogyan öltözött fel Szirka menetkész felszerelésbe (majdnem teljesen egyedül) valamint azt, hogy mi a "Pápá!" többes száma.

A Szirka-sztori

Négy oldalas cikk az Éva magazinban Szirka születéséről

Babák a szék alatt

Nem az a bajom

nekem a beszéddel, hogy a nyomtatót csak tónak ejti és miért nem mondja már ki rendesen, mint más gyerekek, hanem hogy nem válik rutinná, hogy szóban fejezze ki, hogy mit szeretne és ez frusztrációt okoz neki is meg nekünk is. Nem az zavar, hogy a Pali és a krumpli ugyanúgy pi (a két objektum egyébként a "Kérsz egy sört?" tesztkérdésre adott válaszaik alapján viszonylag könnyen megkülönböztethető) hanem amikor nem tudjuk, mit akar, csak vergődik, mi meg találgatunk. Az is szívszorító látvány, amikor látom rajta, hogy tiszta erőből szót akar fogadni, de nem érti, hogy mit is kérek tőle.

Annál nagyobb öröm, amikor sikerül közölni valami bonyolultabbat (bármelyik irányban) vagy olyat, ami nem látható dolgokhoz kapcsolódik. Pl. amikor először kértem, hogy vegyen elő a szekrényből magának egy tányért és rögtön megcsinálta vagy amikor egyik helyiségből a másikba vitetek át vele valamit (pl. "add oda Apának ezt a papírt" vagy "vidd ki a ruhád a szennyesbe"), vagy amikor arra kértem, hogy ne a kék tányért adja ide az asztalról, hanem a sárgát, amit a kanapén hagyott (még ha ennél egyszerűbben mondtam is) és megértette.

Örültem annak is, amikor a Süsü zenéjének első taktusait hallva mosolyogva azt mondta:
- Ka Csücsü! (Azaz "Muzsika Süsü")

Ez is nagyon tetszett:
- Menj, kérj Apától nadrágot!
- Pa! Got! - magyarázta, majd a másik szobában levő szekrény irányába mutatva hozzátettette, hogy honnan kell azt a nadrágot elővenni - Nyé! (Szekrény)

A körülmények ismerete nélkül ezek még mindig érthetetlenek, de valahogy mégis egy tágabb helyzethez kapcsolódnak, mint korábban. Az ajtó előtt toporogva ismételgetett "Apa, néni"-ről is csak mi tudjuk, hogy azt jelenti, "Apa elvisz Éva nénihez", mégis azt mutatja, hogy érti, mi történik vele és tudja, hogy a (nem is olyan rövid) út végén hova fog eljutni.

Amiért különösen hálás vagyok, az az, hogy nagyon akar (bár nehéz is, amikor azt látom, hogy hiába akar). Ismétli utánam a szavakat, énekli a dalokat, még az Andris által gyakran énekelgetett spontán hülyeségeket is (természetesen ezek nagyon hasznos és fontos hülyeségek) nézegetjük a PowerPointokat (és használ neki, mert vannak olyan szavak, amikkel egyébként meg sem próbálkozott, de így mondja), könyv nézegetésre bármikor kapható, magának is "olvas" (hangosan is), és elkezdtük az "Én is tudok beszélni" játékait a tanári könyv alapján. (Videóztam is, de nem lett különösebben érdekes, majd ha haladunk valamennyit, vágok össze egy adagot.) Szóval elkeseredve nem vagyok, sőt, nagyon szeretem, ahogy beszél a kis édes hangján, de úgy érzem, ezen a területen lenne a legtöbb segítségre szüksége ahhoz, hogy könyebb legyen az élete.

Ruhás képek

Már kaptunk e-mailt, telefont és kommentet is abban a tárgyban, hogy megszaporodtak a puckó fotók a blogon, úgyhogy most néhány ruhás képet adunk közre, hogy helyreálljon az egyensúly.

Itt vannak mindjárt a kicsi Mi ruhái.
A kisbaba azért hálás darab, mert nem térdeli ki, nem festi össze és nem pörköltözi le a ruháit, amiket így a következő kisbabák is vígan használhatnak.

Vajon mindig a legkisebb gyereknek van a legtöbb ruhája?

A divatban a Szirkáéhoz hasonló tapasztalattal és tájékozottsággal rendelkező profi nem jön zavarba, ha egy csecsemő ruháját kell magára öltenie:

Fordulat: Szerbusz nimbusz (szülős-kifejtős)

Többen is kérdeztetek a szülésről, hogy hogyan szeretnénk, mire készülünk. Nem volt egyszerű ezt átgondolni, szembesülni az eddig kerülgetett érzéseimmel - és átlendülni a holtponton.

Bevezetésképpen a két korábbi szülésemről mesélnék.

Márkus 90-ben született. Már eleve kórházban voltam (másodszor, mert az elején annyit hánytam, hogy infúziózni kellett), mert haránt feküdt és elértük a terminust. Amikor azt mondták, hogy nem halaszthatjuk tovább a dolgot és ha hétvégén nem születik meg, hétfőn császár lesz, 10 nap túlhordás után, hajnali 4 körül elkezdett szivárogni a magzatvíz. Beöntés, borotválás, oxytocin, háton fekvés, oxytocin, oxytocin, oxytocin. Közben befordult irányba. Nem tágultam elég gyorsan, már jöttek a tolófájások és még nem volt szabad nyomni. Nem tudom, ez mennyi ideig tartott, nekem végtelennek tűnt. Rettenetes volt. Kaptam "nevetőgázt", de mindenki tudta, hogy csak arra jó, hogy amíg a maszk rajtam van, kevésbé hallatszik, ahogy üvöltök. (Igyekeztem én nem üvölteni, de valahol ki kellett adni az energiát a nyomás helyett.) Aztán egyszer csak (este 1/2 9 körül) azt mondták, hogy nyomhatok. Láb lekötözés, gátmetszés. Egy nyomás a feje, kettő a teste, óriási megkönnyebbülés. És szakadás szanaszét. Hosszasan varrogattak utána és azt mondták, hogy most már fejezzem be a nyavalygást, mert ez már nem fáj. Amikor a hasamra tették a világ leggyönyörűbb kisbabáját, akkor nem is fájt. Becsomagolták fehérbe, megszoptathattam, együtt lehettünk, nézegetett a gyönyörű, okos szemeivel. Én annyira ki voltam merülve, hogy a vizet nem bírtam a számhoz emelni, úgy kellett megitatni. Éjjel remegő lábakkal elbotorkáltam a hűtőig és a kilincsbe kapaszkodva ettem, amit találtam. Egyrészt a világ legcsodálatosabb élménye volt, hogy kisbabám van, másrészt maga a szülés annyira borzalmas volt, hogy nem értettem, hogy lehet, hogy valaki ezt többször is bevállalja. Nagyon sokáig, olyan 7-10 évig úgy éreztem, hogy soha többé. (Négy hetes korában egyébként már újra kórházban voltunk, gyomorszájszűkülettel műtötték.)

Amikor Szirkát vártuk, már elég jól felkészültem és olyan orvost választottam, aki messze földön a háborítatlan szülés híveként híres. Az otthonszülésen is elgondolkoztunk, el is mentünk egy előadásra, de Szirka is soká fordult be, elég sanszos volt a császár, végül maradtunk a kórháznál. Homeobogyókat szedtem, tornáztam, hogy beforduljon, beszéltem olyan orvossal, aki vállalta a befordítást, ha kell. Dúlát kerestem és a tőle kapott spéci olajjal masszíroztam a gátamat heteken át, hogy ne kelljen majd vágni. Szülés előtt egy hónapot arra szántam, hogy rápihenjek és koncentráljak. Olvastam a szülés és születés természetes módjairól, mandalát rajzoltam, verset írtam és mantráztam az elengedésről. Tényleg minden porcikámmal arra készültem, hogy szülni fogok - és hogy most ne legyen olyan borzasztó.

Végül befordult, így elkerültük a terminusra ígért császárt, még egy hétig maradhatott odabenn. Amikor bementünk a kórházba, mert éreztem, hogy vmi nem stimmel, még úgy nézett ki, hogy talán simán megszülethet. De nagyon lelassult a szívhang a fájások alatt, meg kellett nézni a magzatvizet. Sötétzöld volt, tudtam, hogy nincs mese. Nem kellett győzködni, hogy indokolt a császár, még én éreztem úgy, hogy nem kellene húzni az időt, gyerünk, fogjunk hozzá. Nem az volt a rossz, hogy elmaradt a "nagy élmény", hanem az, hogy elvették Szirkát és csak akkor adták vissza, amikor már teljesen kimerült, nem tudott szopizni, elaludt a mellemen. Tudom, hogy az újszülöttek az első fél-egy órában meglepően éberek, akkor a legjobb mellre tenni őket, megismerkedni velük. Szirkával én akkor találkoztam, amikor már egy felébreszthetetlen alvóbaba volt. Azt is hittem, hogy azért olyan passzív, mert DS, pedig csak azért tűnt annak, mert Márkus első éber órájához hasonlítottam a viselkedését (amit neki - Szirkával ellentétben - nem kimerítő sírással kellett töltenie).

Hiába tudom, hogy a császárral megmentették az életét (de legalább is valószínű, hogy nagyon súlyos sérüléstől óvták meg), az élmény mégis az volt, hogy a kisbabámat kivágták a hasamból és elvették tőlem, míg én mozgásképtelenül feküdtem. Nálunk ez azzal keveredett, hogy akkor tudtuk meg, hogy Szirka DS, úgyhogy a két trauma még fel is erősítette egymást. /Amit sztem simán lehetne másképp csinálni, az az, hogy császárnál is tegyék mellre a babát, míg az anyukát varrogatják (egy LLL könyvemben van ilyen kép) és ne csak akkor lehessenek újra együtt, ha az anya már járni tud. Pl. ha benn lehet az apa (az "én" kórházamban az egyágyas szobában sem lehet benn) vagy más, "hozott" segítő, ő simán segíthet a gondozásban, míg az anya jobban lesz - ha ezt a család igényli és meg tudja oldani./

A kicsi Mi érkezését nem tudtam olyan erővel várni, mint a Szirkáét (vagy akár a Márkusét, akire pedig alig tudtam akkor felkészülni). Fáradt voltam, de nem úgy, hogy jól ki kéne már aludnom magam, hanem úgy, hogy minden energiám elfolyt és nem pótlódott semmivel. Valahogy több volt ez, mint a rosszullétekkel, a költözéssel, a hajtós munkával és magával a terhességgel járó fizikai és lelki megterhelés. Nem csak Szirkával nem tudtam foglalkozni, de a babával sem és semmi mással sem. Leginkább csak arra vágytam, hogy fekhessek, finomakat ehessek (amiket más készít el), olvasgathassak vagy tévézhessek, de csak könnyű szórakozásképpen, nem tanulásból, mint máskor. Persze erre nem volt módom. Nem tervezgettem a szülést, nem gondoltam arra, hogy világra jön egy új kis élet és én benne lehetek a varázslatban, nem gyűjtöttem az erőt, hogy harcoljak majd érte, csak azt éreztem, hogy mindig minden egyre nehezebb és hagyjon már békén minden és mindenki. Minden fájt, minden feszült, mindig nyüstölt valaki, kívül-belül állandóan cibáltak. Nem a magasztos élményre készültem, inkább csak elegem volt. Rettentően elegem volt a feladatokból, a csináld-ezt-csináld-azt-ból. Elegem volt a diétákból, hogy ezt sem szabad meg azt sem, hogy mindent másokért teszek. Hol vagyok én? Úgy éreztem, hogy valahol ennek a puffadt testnek a belsejében raboskodik Andrea és ott rángatják jobbra-balra, mint egy marionettbábut, miközben a tagjain még mázsás súlyok is lógnak.

Az eszem végig tudta, hogy a legjobb békességben, halvány fények, puha hangok között megszületni, ahogy a természet diktálja, de most csak azt szerettem volna, hogy ne legyen semmi baja, legyünk már végre itthon és ne piszkáljon senki. A szívem mélyén az sem érdekelt, hogy császár lesz-e vagy "sima" szülés. Az is átfutott rajtam, hogy nem baj, ha farral vagy haránt van, legalább megcsászároznak és nem kell túlhordanom. Sőt, ha őszinte akarok lenni, leginkább mindenen szerettem volna túllenni, kilebegni ebből az életből és soha vissza nem térni bele. (Ezen a ponton már annyira sötét, depressziós lett a kép, hogy úgy éreztem, ha ezt megosztanám, nagyon sokat kellene magyarázni, hogy aki nem ismer igazán jól, ne ijedjen tőle halálra, hogy mi van velem - aki jobban ismer, az tudhatja, mennyire végletes tudok lenni és hogy ez milyen könnyen változik. Ugyanakkor szeretném is elmondani, hogyan élem/éltem meg ezt a dolgot, hogy a hasonló helyzetben levők lássák, nincsenek egyedül és több értelmét látom annak, ha hiteles képet próbálok adni arról, milyen változásokat hozhat egy DS gyerek egy családba, mintha mindenáron ragaszkodnék a kizárólag pozitív kép festéséhez.)

Amikor Szirkát vártam, komolyan meg kellett dolgoznom érte, hogy tiszta lappal indulhasson és ne ő hordozza az anyaságomon addig esett mély és gyógyíthatatlannak látszó sebeket. Amennyire tőlem telt, ezt akkor meg is tettem. A kicsi Mi számára viszont most nem tisztítottam meg így magam és a sötét gubancok, amikkel nem néztem szembe, úgy szívták el az energiámat, mint a fekete lyukak. Ezek nem problémák, amiket meg kell oldani vagy vélemények, amiket újra kell gondolni, hanem nagyrészt irracionális félelmek, lelkifurdalások, bánatok, amiket csak tudomásul lehet venni - és továbblépni.

Az egyik ilyen azzal kapcsolatos, hogy nem mertem örülni neki. Nem mertem beleélni magam, hogy jó lesz, ha megszületik. Akartam ezt a babát/gyereket és akarom is, ez nem arról szól, hogy megbántam. De Szirkával olyan erős volt az az első rémület és fájdalom, amikor megszületett, hogy hiába múlt el és győződtem meg róla milliószor, hogy alaptalan volt, a seb még létezik, és ha valami pont ott feszít, hát fáj, ezért próbálom elkerülni, hogy ott feszüljön. Igen, attól féltem, hogy ha a pici megszületik, vele is újra átélem, amit Szirkával, hiszen neki is lehet bármi baja - ez már sokkal valóságosabb lehetőség, mint korábban. Nem csak azért, mert már megtapasztaltam, hanem azért is, mert azóta több olyan sorsot láttam, ahol a gyerek tényleg komolyan sérült és a család élete nagyon hasonlít ahhoz, amilyennek én féltem a mienket, amikor megtudtam, hogy Szirka DS. Ezt a félelmet semmilyen vizsgálat nem űzhette volna el. (Olyanról is tudok, akinél minden létező vizsgálatot elvégeztek és minden rendellenességet kizártak, mégis sérült a gyerek, csak épp senki nem tudja, mitől.) Ráadásul a DS híre tényleg összekeveredik a császár sokkjával, szét sem tudom választani, csak a tapasztalat van, hogy "ha örültél a babádnak, a születése megrázó fájdalmakat hoz".

Azért sem akartam ezzel az érzéssel igazán szembesülni, mert úgy éreztem, hogy Szirkával szemben árulás. Hiába tudom, hogy fikarcnyit sem szeretem kevésbé attól, hogy DS, mégis le lehet vezetni, hogy ha ennyire "közönséges" gyereket akarok, az olyan, mintha Szirkát nem akarnám. Most a DS-től félek legkevésbé, de az igazság az, hogy azt szeretném, ha a kicsi Mi-nek még ennyi baja se lenne. Nyilván mindenki egészséges gyereket szeretne, nem azért éreztem rosszul magam a gondolattól, mert másokhoz mértem magam, hanem mert két ellentétes dolog dolgozott bennem, összebékíthetetlenül. Azt gondolom, hogy ennek az (egyelőre kicsi) embernek itt van a helye közöttünk és Szirkát is úgy szeretem, ahogy van (lehet másképp szeretni valakit, mint ahogy van?) - ugyanakkor nagyon-nagyon szeretném, ha kivételesen, most az egyszer az életben minden komplikáció elkerülne és teljesen simán menne minden.

Ahogy mindezt elsírtam Andrisnak, meg is nyugodtam, valahogy nem feszített már az ellentmondás, elfogadtam, hogy így van és kész. Nyilvánvaló lett, hogy a félelmeim jó része nem is ennek a babának szól, hanem megmaradt a korábbi szülésekből. Éreztem, hogy máris jobban vagyok, szabadul fel az energia (aktívabb is vagyok és akarni is tudok már) és amikor a kicsi Mi erős mocorgásba kezdett, megfogtam a kis fejét meg a popsiját és finoman a helyes irányba toltam. Nem gondoltam, hogy ezzel elfordítom, csak simogattam a hasamat, amerre fordulnia kellett volna. Pár centit mozdult, aztán ugrott egyet és már nem tudtam, mije hova került. Másnap, miután a dokimmal megbeszéltük a farfekvés miatti erős császárra készülést, azért ránézett UH-val, hogy hol is van. Feje lent, nem is egyszerűen lefelé, hanem egészen lent. Mintha csak arra várt volna, hogy ne féljek annyira a születésétől. Ahogy bennem feloldódott a gát, ő rögtön megmutatta, hogy rajta nem múlik, hogy minden simán menjen. Azóta nem örültem ennyire ennek a babának, mióta a két csíkot megrajzolta a teszten.

Most már újra tudok hinni abban, hogy akár még szép szülés/születés is lehet és majd örülhetünk egymásnak, mint bárki más.

Új fotósunk van

Szirka és a zöldségek

Eddig nem is tudtuk, melyik zöldségnek van a legaranyosabb neve.

a 200 éves Darwinnak

ezúton kívánunk boldog szülinapot (és nagy tüdőt a rengeteg gyertyához)!

fürdés után

első dolga elegánsan kalapot ölteni és összedobni valami vacsorát

az elegancia, kérem, belülről fakad

A kicsi "Mi"

elvileg utolsó hónapját kezdi odabenn (tegnap betöltöttem a 36. hetet).

Elmentünk babamoziba (Andris hiányolta is a babapattogót). Szirkával nem csináltunk ilyen 4D bohóckodást, én tudtam, hogy az UH csak addig érdekes, míg meg nem születik a baba. Pár hét múlva senkit nem érdekel már az egész, amikor ott van az igazi. Most viszont úgy gondoltam, érzelmileg jót tenne, ha látnám a kis arcát (mikor Márkust láttam odabenn, teljes extázisba kerültem) és ha újra elmondaná valaki, hogy minden rendben van. Valahogy nagyobb örömmel tudnám várni, és beleélni magam, hogy itt van: jobban mernék neki örülni.

Most, hogy kipróbáltam, már nem is tartom annyira bohóckodásnak: eddig ez volt a legalaposabb, tényleg mindenre kiterjedő UH-m. Láthatóan rendben is vannak a kis dolgai és 2900 g lehet. Még mindig fiú és még mindig nem fordult irányba, hiszen nem hajtja a tatár, de a jövő héten azért rákérdezek a Pulsatilla adagolására, amit Szirkával is szedtem, hogy beforduljon (ő sem siette el). Az arcocskájából ennyit mutatott:


Szerintem ő is Andrisra fog hasonlítani, mint Szirka (én csak a görbe homlokomat tudtam megint átadni - Barbi kis korában azt mondta Márkusra, hogy homlokájús. Ezt Szirka is megkapta és a jelek szerint a kicsi Mi is homlokájús baba lesz.). De még nincs veszve a remény, hogy cserébe ő is az én akaratosságomat örökli.

(Szirka is benn volt végig és kész szonográfus lett: a tévében az Elevit reklámban a 2D ultrahangon felismerte a babát.)

Ajándék Szirkababa

B.-től, aki a blogjába még egy színezhető változatot is feltett belőle. (Kattintva megnagybul.)



Odáig vagyunk.

Nem jó egyedül: 200. videó a youtube-on

A nagy költözéses selejtezés során pakoltunk össze pár nagy zsákban takarókat, párnákat is. Dupla zsákban, a biztonság kedvéért. Na most kiderült, hogy két ilyen zsákréteg közé is pakoltunk, csak nem szóltunk róla senkinek. A remek rejtekhelyen elhelyeztük Anya néhány zokniját és ... Pampuska 2-t! Első útja ugyan egy Mama-féle gombapörköltbe vezetett, de a több hónapnyi zsákfogság után egy kis hypózás már szinte megkönnyebbülést jelentett számára.

Így most 3 Pampuskánk van, kész óvoda, nem is kell beíratkozni sehova.

A három nővér közösen utazik a családi autóban.

Az is kiderült, hogy 3 babát is lehet simán együtt táncoltatni a nyakuknál fogva, sőt, becsatlakozhat hozzájuk a Boci meg a Majom is, hogy ne legyenek olyan egyedül:

olvassatok mindennap

A nemrég indult dankablogban most Szalay Kriszta Kapcsoldájáról írnak. Nem az én tisztem, hogy eldöntsem, mennyit ér egy élet, de úgy érzem, ő olyat tett le az asztalra, hogy ha ez után már semmit sem csinálna, akkor is megérte volna megszületnie.

És egy nagyon tuti, informatív honlap korababákról, a pici ruhák beszerzési helyeitől a preterm anyatej összetételén át az igényelhető támogatásokig minden: fórummal, szaktanácsadókkal, lelki támogatással. Hasonlót szeretnék én egyszer összedobni DS témában.

Ha védőnő lennék

és becsülettel elvégeztem volna a főiskolát, majd kb. 30 éven át lelkiismeretesen igyekeztem volna átadni a tudásomat az anyukáknak és találkoznék egy kismamával, aki - talán attól, hogy szült és/vagy felnevelt pár gyereket meg elolvasott néhány könyvet - szemmel láthatóan azt hiszi, hogy ért a szakmámhoz, de én látnám, hogy mindent másképp csinál, mint kéne, minden bizonnyal én is megpróbálnám finoman terelgetni a helyes csecsemő- és gyermekgondozási gyakorlat felé és minimum rákérdeznék, hogy nem akarja-e a gyerekeit külön altatni, hogy tényleg elférnek-e mind egy ágyban, hogy lesz-e elég teje a tervezett tandem szoptatáshoz (és figyelmeztetném, hogy a nagyobb gyerek ettől meg fog hízni), és hogy biztos-e benne, hogy hordozni akarja a picit, akinek a mozgásfejlődése így elkerülhetetlenül vissza fog maradni.

De nem vagyok védőnő, hanem anya vagyok, akinek rosszul esik, hogy féltik tőle a gyerekeit.

Tegnap még sütött a nap

Ki is használtuk egy kis kirándulásra.
Rövid séta után lekocsikáztunk a fogaskerekűhöz.

Felszálltunk, utaztunk, leszálltunk.

Megkerestük a játszóteret és hosszasan hintáztunk.
Rajongók megtekinthetik videón, ahogy a hintára született kislány finoman billegteti és így hajtja magát (annak ellenére, hogy ilyen magahajtós hintán még alig ült életében):

A mászókának most nem volt túl nagy vonzereje.

De a lovacska meghallgatott néhány gyí, paci, paripát.

Végül a manóvonattal elzakatoltunk ebédelni...

... a kőbüfébe, ahol kőleves nem is volt, ahogy gondoltuk. Még egy zacskó lapos kavicsot se kaptunk. Viszont elsőre megértették, mit jelent tej-, tojás-, szója-, hal-, kakaó- és kókuszmentesen étkezni és nem ajánlották a rántott csirkét és hasonlókat, amiket más helyeken ilyenkor kötelezően felsorolnak még.

Ebéd után hazafogasoztunk (lásd mint fenn), majd hazafurikáztattuk magunkat.

(Azért fényképeztem le mindent, mert Szirkának akarok csinálni Powerpointot vagy könyvet, ami alapján az események sorrendjéről beszélgetünk. Memória- és beszédfejlesztőnek is jó.)

Már hosszú idő óta nem volt ilyen vidám, pihenős, egymásra figyelős napunk.

Óvodameccs, 3. menet: Ülj meg szépen!

Arról Éva nénivel már korábban beszéltünk, hogy milyen ovit keressek, a megkérdezése nélkül nem lettem volna benne ilyen biztos, hogy "normál" közösségben lenne jó Szirkának, de valahogy akkor nem volt bennem kérdés, hogy idén vagy jövőre menjünk. Azt sem gondoltam át, hogy nem elég, ha képes megtenni a dolgokat, hanem az kell, hogy kérésre meg is tegye. Pl. eszik ő szépen önállóan, de ha olyan kedve van, csak 3-4 nekifutásra üríti ki a tányért, közben elmegy fontos dolgokat intézni a babák körül. Nem biztos, hogy arra érett, hogy egy napirendet különösebb konfliktusok nélkül, jó kedvéből kövessen.

Itthon ezt nem is fogja megtanulni, mert mi sem vagyunk rendes emberek. Én annyira nem bírom a monotóniát, hogy egy hosszabb lépcsőn már megbotlok és még én vagyok a leginkább rendszerszerető a csapatból. Az az eretnek ötletem pl., hogy ebédeljünk mindennap ugyanakkor és Szirka feküdjön le minden délben egy időben, már kipróbálása előtt megbukott a család ellenállásán. Egyszerűen nem ilyenek vagyunk. Ezért nehéz is eldönteni, mennyire fontos egy 3 éves gyereknek, hogy "betörjék" egy rendszerbe, csak azért, hogy a következő rendszerekben könnyebb dolga legyen. Vagy esetleg ez olyan, mint a kötődés meg az önállóság kapcsolata és ha hagyjuk most még a saját feje után menni, akkor később könnyebben követi a mások fejét? Nem igazán tudom, mert mi mind a saját fejünk után megyünk (jellemző, hogy Andris és én is a saját főnökeink vagyunk és Márkus is kreatív pályát választott).

A Szirka korában én még annyira sem bírtam megülni, mint ő. Anyukám aggódott is, hogy nem leszek majd különösebben okos, mert ha elővett egy könyvet, hogy meséljen nekem, összecsaptam a kezében és elszaladtam. Lefényképezni sokáig nem tudott, mert egyszerűen kifutottam a képből. Van olyan fotóm, ahol csak a masni látszik a hajamból, a gyerek már nem. Ha egyszer más dolgom volt, pl. a főbérlőnk gyönyörű virágoskertjéből minden egyes virágnak lecsippenteni a tetejét. Szeretett volna rólam igazi, fényképészes képeket is. Nagy nehezen rábeszélt, hogy elmenjek vele. "Jól van, elmegyek, de mosolyogni nem fogok." Úgyhogy van egy sorozat elegáns és beállított képem, mind a leghalványabb mosoly nélkül. Szóval a szívem mélyén én nem tudok komolyan aggódni amiatt, hogy Szirkának határozott akarata van és a maga módján fedezi fel a világot, mert ezt az utat ismerem és bár nem találom könnyűnek, mégis szeretem. De fogalmam sincs, milyen downosként egy ilyen utat járni. Mondjuk másféle downos utakról sincs fogalmam, csak valahogy azt képzelem, hogy őt mindig erősebben fogják a "normálishoz" mérni és az eltéréseket nagyobb eséllyel értelmezik majd hiányként. Nem akarom ezt átokként rávetíteni, mert pl. már a blogon keresztül is annyi elfogadással és támogatással találkozom, hogy csak annak kell drukkolnom, hogy Szirka ilyen emberek közé kerüljön, csak ismeretlen dolgokról van szó és mindenféle átsuhan rajtam, amiket nem vehetek mindig könnyedén, mert nem az én sorsom függ tőlük (esetleg), hanem a Szirkáé.

Ami számomra a korai kezdést támogatta, az az aggodalom, hogy minél később kerül normál közösségbe, annál nehezebben veszi fel a tempót, annál messzebb lesz tőlük. Ebben viszont egyelőre nem erősített meg senki, úgyhogy kezdem el is vetni. Éva néni szerint semmit sem veszít, ha csak jövőre megy, de ha most megy, nagyon-nagyon fokozatosan szoktassuk be és győződjünk meg róla, hogy az óvónéni szívesen foglalkozik vele. A csopi vezetője szerint az itthonmaradásnál jobban felkészítené az ovira a bölcsi, ahol még kisebbek a csoportlétszámok, több segítséggel tanulhat bele a rutinba. Mindkettőjük véleményét megalapozottnak érzem és hiszek nekik. Megnéztem a bölcsiket a neten, ebből csak három van a kerületben, ennyit személyesen is fel lehet keresni. Az egyik elvileg évfolyamonként 1-1 gyereket integrál is. Egy olyan megoldás is eszembe jutott, hogy ha a bölcsik fogadnak év közben, akkor mondjuk jövő február körültől járhatna néhány hónapot, aztán onnan mehetne óvodába, főleg ha a bölcsihez tartozó oviban folytathatná, azokkal a gyerekekkel, akiket már ismer.

Hogy mit fogunk csinálni, azt még mindig nem tudom, de elértem a tanácstalanságnak egy komplexebb fokát :)

Tegnap esti gyűrűs videó

A felvétel elején Szirka elindul a gyűrűvel a szokott varázstáncát járni, saját gyűrűvarázsló énekével, de aztán visszajön egy kis közös danászásra. Szerintem jól nyomja.



Talán nincs már olyan messze az egyszótagos szavak fénykorának vége. (A sok ka már kezd fárasztó lenni.) Ráadásul pl. a szemüveg sem me már, hanem meg, ami rögtön 50%-os növekedés! Nem beszélve az eleve három hangos szótagokról, amik most vannak divatban, pl. a kek (gyerekek) vagy a még (még).
Kapcs ford!

Korai mókák

A koraiban az utóbbi időben elég kevésre lehetett haladni Szirkával. Csopin rendszeresen nem csinál jószerivel semmi kötelezőt, csak ha valami különlegesebb feladat van (lehetőleg nagymozgásos). Nem egyszer jutott eszembe, hogy talán nem is kéne mennünk, mert a többi gyerek is a Szirka bohóckodására figyel a feladatok helyett. De hogyan tanulná meg, hogy csoporthelyzetben kövesse az utasításokat, ha sosem próbálja? Mindenesetre nem jó érzés, hogy Szirka sem csinálja, amit kell és még a többieket is zavarjuk.

Egyénin is nagyon szelektíven végzi a feladatokat. Éva néni egy pár dologra rá tudja venni, mert ő Éva néni és nem ismer lehetetlent, de előbb-utóbb nála is bejelenti, hogy "Nem-nem!" és megpróbálja a földre birkózni, hancúrozássá változtatva a foglalkozást.

Legutóbb nagy örömömre ennél jobb volt a helyzet. Lehet, hogy attól, hogy magától ébredt és nem én vertem ki az ágyból, lehet, hogy mástól (sajnos az itthoni "tanulás" nem nagyon állt vissza a régi rendbe, mert nagyon sok programunk volt mostanában).

Éva néni egy szuper festős játékkal indított, ennek ugye nem is lehet ellenállni. Már a festőpóló is annyira bejött, hogy még utána sem vette le. Egy szivacsos végű ecsettel festegette a lepke szárnyait. A lényeg az volt, hogy szépen körözzön az ecsettel, elég hamar bele is jött.

Aztán jött a maciposta. Három cselekvésből kellett kiválasztania egyet és azt bedobni a postaládába. Előszörre kicsit bonyolultnak bizonyult a feladat, mert a lapot el is kellett fordítani, de lépésekre szétbontva egész jól megcsinálta. (Ezt nagyon szeretem a gyógypedagógiában meg egyáltalán a kisgyerekekkel való foglalkozásban, hogy a felnőtt analizáló képességét fejleszti: meg kell látni a lényeget, azt egyszerűen kell tudni megfogalmazni, fel kell tudni bontani, mi miből tevődik össze stb.) És ami külön öröm, hogy nem hagyta abba, még akkor sem, amikor kiderült, hogy ez nehéz dolog.

Utána is újdonság következett: Egy mágneses táblán kellett a kapott kártyákat az ugyanolyanok mellé rakni sorba. Annyira ügyesen fogott hozzá, mintha mindig is ezt csinálta volna. 5-6 kártyát hibátlanul lerakott, aztán bejelentette, hogy "Nem" és nem csinálta tovább. És semmi mást sem.

Éva néni persze a hancúrozásba is tud bevinni fejlesztést, úgyhogy nem volt elveszett idő a többi sem, de a tervezett feladatokra egyszerűen nem lehetett tovább rávenni.

Viszont csopin egész hosszan dolgozott együtt a nagylabdán a gyógypedagógussal (velem biztos nem csinálta volna), egy-két mondókába is beszállt (na nem a körben ülve, csak úgy séta közben) meg egy pár másik feladatba is belekóstolt. Nem mondom, hogy egyszer sem kellett más gyerekektől elhúzgálni, hogy legalább őket hagyja, de már rég nem láttam ilyen együttműködőnek, mint most. Volt egy kis lufizás is, amin felbuzdulva itthon is kérte, hogy fújjunk fel egyet. És nem csak dobni tudja hibátlanul, legtöbbször egyenesen a kezembe, hanem nagyon sokszor el is kapja. Úgyhogy ennek a csopinak még itthon is örültem.


És amit már rég meg kellett volna tennem, megkérdeztem mindkét szakembert, hogy szerintük mennyire időszerű Szirkának az ovi (arról már korábban beszéltünk, hogy milyen ovit kellene keresnem). De ez legyen inkább egy következő poszt témája. (Cliffhanger, höhö.)

Amikor nincs idő

elmesélni, hogy mi történik velünk, akkor szaporodnak az ajánlók (de jó, hogy van mit ajánlani).

Ágitól tegnap kaptunk egy remek fúvós hangszert. Vízi furulyának hívják és így néz ki:


A furulyákat egyenként is lehet használni meg egyben is, mint egy pánsípot. A csöveknek attól lesz különböző hangjuk, hogy

vizet töltünk beléjük.

Ami terápiás szempontból fontosabb, a fúvás nehézsége is változik a vízoszlop hosszával. Ha nem csak szórakozásból használjuk, ajánlott a felnőttnek tartania a csövet, egyrészt mert akkor érezni, hogy nem harap-e rá a gyerek (ez nem jó, az ajkaival kell csak közrefognia), másrészt segíthetünk, hogy ne kapja be túlságosan a fújókát és tényleg megszólaljon a síp (ez készteti arra, hogy újra megfújja).

Nagyobbak számára vízhatlan, csempére tapadó kottákat is mellékeltek.

Kisebbek egyenként fújkálhatják a furulyákat a kádban.

megint ajánló

ezúttal két színvonalas honlap:

várandósságról, szoptatásról, hordozásról
kötődésről

Mindkettő nemrég indult, érdemes lesz visszanézegetni, mert a készülő témák is nagyon izgalmasaknak ígérkeznek.

vegyesen

Egy újdonsült ismerőssel jöttünk le a lépcsőn. Szirka fáradt volt, ilyenkor szívesebben jön a saját lábán, ha számoljuk a fokokat. Jól lehetett hallani, hogy nem utánam mondja, hanem tudja, mi következik.
- Hány éves?
- 2 és 3/4.
- És már ilyen jól tud számolni?
(Anya büszke.)

Egész jól sejtheti, hogy mit jelenthet az, hogy baba van a hasamban. A múltkori, Palin végzett beavatkozás után a saját body-jába is betett egy csecsemő babát és úgy játszott tovább, hogy azt ott hordta. A nevét is tudja, megsimogatja a hasamat és mondja neki, hogy Mi (Szirkául így hangzik a neve - lehet találgatni ;) ).

A maga kis szótagolós módján gyakran mond egyszerű mondatokat. Mondjuk rajtam kívül nem sok mindenki érti, hogy mit jelent az, hogy "Mama cik, Pa cik, Ka cik." (Mama alszik, Apa alszik, Márkus alszik.) Egy ehhez hasonló felsorolás szinte minden este elhangzik az ágyban, néha másokat is megemlítve, akikkel aznap vagy nem rég találkoztunk.

Egy mandarin gerezd végét az orrához nyomta és azt mondta, hogy ő most hóember (ami úgy hangzott, hogy mbe, de én értettem és jót nevettem).

Kis esti mondókázás:

Programajánló

Soká lesz még, de felrakom most is, mert nagyon örülök neki. Idén Budapesten is lesz ünneplés a Down-szindróma világnapján, március 21-én (3. 21. - mint 3 db 21-es kromoszóma). A vígszínházi ajánló itt olvasható, a Népszava pedig itt ír róla (11. o.), a szervezőkről és további remek terveikről.
Hajrá!

Építettünk egy hóembert

Ilyen lett.
Első közös hóember létére elég pofás.

A méretek érzékeltetése végett mellé raktunk egy (gyufásdobozt) Szirkát.

És hát az egész úgy történt, hogy elkezdtem görgetni a hóban a hógolyómat, mire Szirka rögtön rárakta a sajátját, hiszen azt mondtam, hogy hóembert építünk, azt meg így kell. (Valószínűleg a Kisvakondtól tanulta, mert még nem csináltunk ilyet.) Végül is nem a méret a lényeg, hanem hogy

esik a hóóóó!

A szoptatásért

Egy kedves ismerősöm kért meg, hogy tegyem ezt közzé:
Kérem, aki tud, segítsen!

Kedves Édesanyák!
Segítséget kérnék, az ELTE PPK-n írom a szakdolgozatomat a perinatális szatanácsadó képzésben. Témám a szoptatás támogatásának módjai. Célom, hogy segítsem az ezen a területen dolgozók munkáját azzal, hogy felmérem, az édesanyák a támogatásnak pontosan milyen módját ítélik hasznosnak és mi az, ami valóban segíti az igény szerinti szoptatást. A kutatásban résztvevők egy kb. 15-20 percnyi időt igénylő kérdőívet töltenek ki, amit postán juttatok el nekik, illetve postán is kérek vissza.
Akiket keresek:
- első gyermekes édesanyák,
- gyermekük 6 hós és 12 hós kor közötti,
- várandósságuk alatt, illetve a szülést követően (egészen mostanáig) legalább kétszer jártak LLL baba-mama csoportban, vagy
legalább kétszer beszéltek telefonon LLL tanácsadóval, vagy
legalább kétszer váltottak e-mailt LLL tanácsadóval.
Előre is köszönöm!
csorgoandi kukac t-online.hu