off: háttér

Valaki nemrég kérdezte, hogy milyen könyvek hatottak rám gyerekneveléssel kapcsolatban (és régebben is kérték, hogy ajánljak könyveket).

Elég nehéz erre értelmesen válaszolni, mert az elmúlt negyven évben elég sok minden hatott rám. Kb. 12 éves lehettem, amikor a könyvtárban eljutottam a pszichológia polchoz és már gyerekként is olvastam gyerekpszichológiát. A tévében a Családi kört ki nem hagytam volna sosem, legalább olyan izgalmas volt, mint a Szombat esti filmkoktél a Meghökkentő mesékkel (amiket ma már igen nehéz végignézni). 18 évesen csecsemőotthonba mentem dolgozni és bár a gyakorlatban iszonyú ügyetlen voltam (a pelenkakötözés a halálom volt), azon (nagyon) kevesek közé tartoztam, akik komolyan vették a gondozói munkához készített pszichológiai oktatófüzetek olvasgatását. (A többiek azok nélkül is tudták, mit csináljanak - fura is volt, amikor arról beszéltek, hogy milyen hülyeség ez, ki ismer olyan szavakat, mint "frusztráció", mi a nyavalya az. Én tudtam, mi a frusztráció, ők meg tudták, hogy lehet 10 db éhes-nyűgös 0-3 évesből pillanatok alatt 10 db jóllakottan alvó 0-3 évest csinálni.)

Szóval elolvastam és komolyan vettem mindent, amihez hozzáfértem (akkoriban /vagy ott?/ még nem volt olyan sokféleség, mint ma és itt). Név szerint mégis csak Miriam Stoppardot tudom említeni, akinek a könyvei Márkusék születése körül jelentek meg. Akkor nagyon szerettem, ma senkinek nem ajánlanám :) Vekerdy is tetszett, de valahogy még sem érzem, hogy igen, az ő gondolatai komolyan befolyásoltak.

A csecsemőgondozáson túlra is elérő gyereknevelős dolgokban pedig lehetetlen volna felsorolni, mi minden hatott rám. Pl. voltam elszánt (túlontúl is elszánt) keresztény, majdnem hogy ellenpontként utána a Dethlefsen-Dahlke-féle nemistudomhogyhívjam állt legközelebb hozzám (nem mondanám, hogy ezoterikus gondolkodás, mert az ma már egész mást jelent, lényegében oximoronná vált, nem a "belső kör" misztikus tudományát értjük alatta), tetszett a Peter Orban-féle, kíméletlen asztrológia, lelkesen olvastam Castanedát és körét.

Közben nyelvészeti oldalról a feminizmushoz is eljutottam és fontosnak érzem, hogy sok mindenben megfordította a szemléletemet. Egy időben sokat jelentett a tánc is (a Shámi-féle lélek-test tánc), mint önismereti és nőiségemben erősítő eszköz.

A korábban nagyra becsült majd megunt Freud után sokáig "normális" pszichológiát alig olvastam. Jung sokáig állt a polcon, de meg kellett várnia, míg sok mindenre magamtól rá nem jöttem. A megfelelő időben aztán mindent olvastam tőle, amit lehetett, plusz ami ezzel jár (jungiánusok, pl. Marie Louise von Franz vagy mítoszok). Azt gondoltam, hogy ha ő belefért a pszichológiába, lehet, hogy még én is beleférek és jelentkeztem az ELTE-re. Innen megint vettem egy fordulatot és magával ragadott a tudományos gondolkodás.

Szirka születése előtt olvastam Ingrid Bauer Diaper Free: The Gentle Wisdom of Natural Infant Hygiene c. könyvét, ami nem csak az EC felé indított el, de bevezetett a kötődő nevelésbe is. (Mi pl. az éjjeli EC miatt kezdtünk együtt aludni.) Ez találkozik össze bennem az evolúciós pszichológiával, és ha most kellene egy könyvet ajánlanom, az Meredith F. Small antropológus Our Babies, Ourselves c. műve lenne.

Biztosan vannak olyan fontos hatások, amiket most kihagytam, de már ez is elég ahhoz, hogy mindenki találjon benne valamit, ami kiveri nála a biztosítékot :)

Ezek a fordulatok nálam nem jelentettek igazán hátat fordításokat, valahogy egymásra épültek bennem a dolgok (pl. az istenképem ma is eléggé keresztényes, kb. mint a Jungé). Valójában mindig egy saját fonalat kellett sodornom ezekből a szálakból, soha nem tehettem meg, hogy csatlakozom valamelyik iskolához vagy áramlathoz. Még akkor sem, amikor nagyon szerettem volna. Valahogy az a dolgom, hogy a határokat feszegessem, saját utat tapossak magamnak, ennek minden izgalmával és nehézségével együtt.

Van azonban még egy hatás, ami egész életemben végig kísért és kísérni is fog, és most talán ezt érzem mind közül a legfontosabbnak: ahogyan anyukám nevelt. Úgy vett körül, mint a levegő, nagyon sokáig nem is tudtam, mi az, amit innen hozok. Először csak azokon a pontokon tudatosult bennem, amiket nem akartam továbbvinni. Fiatalon ez szerintem természetes is és jó, hogy emlékszem erre, mert így másképp esik, ha Márkus azt mondja 19 évesen, hogy ő másképp akar élni, mint én. Néhány sarkalatos pontban tartom is magam ehhez.

Amikor Szirkát vártam, a varázslat része volt, hogy rég hurcolt fontos dolgok a helyükre kerültek bennem. Akkor kezdtem megérteni azt is, hogy mi volt az, amit anyukám értünk tett és mára eljutottam addig, hogy nagyon is sokra becsülöm, amit átadott nekem (különösen azt a részét, amiről biztosan tudom, hogy ő maga nem kapta meg, hanem felépítette magában - ahogy én is továbbépítettem az ő örökségét és ahogy remélhetőleg az én gyerekeim is többet adnak majd, mint én tudok). Konkrétan olyasmikre gondolok, hogy a kisbabát nem hagyjuk sírni, hanem megpróbáljuk kideríteni, mi baja van és segítünk rajta. Hogy hogyan lehet gondoskodó életet élni, örömöt lelni abban, hogy másokért létezünk. (Én nem tudok csak másokért élni, de az életem másokért élt részét élvezem, és nagyrészt anyukámnak köszönhetem, hogy ez így van.) Hogy a szeretetet nem lehet túlzásba vinni. Hogy mindent meg lehet oldani valahogy, kreatívan, ügyesen. Hogy ha nem érted a gyereked, még mindig hagyhatod, hogy a maga útját járja.

És hogy mindig, de mindig változhatunk.