A legutóbbi EC-s

bejegyzés után kialakult egy vita-féleség (bár nekem nem teljesen világos, hogy mi is a vita pontos tárgya) és szeretnék valamit azoknak is elmondani, akik az ottani megjegyzéseket nem követik.

Olvasok olyan blogokat, ahol a gyerekek Waldorf iskolába járnak. Érdekel a Waldorf is, meg azok az emberek is, akik írják, akikről írják. Valószínű, hogy mi sosem leszünk waldorfosok (kicsit ezt sajnálom is). Sok mindent nagyon jónak tartok benne, néhány dolgot nem annyira, de összességében asszem, el tudnám fogadni a hibáival együtt. Azért valószínűbb mégis, hogy nem leszünk waldorfosok (már ami az én szavazatomat illeti itthon az ügyben), mert nem tudnám vállalni azt az elköteleződést, amivel jár, még akkor sem, ha a gyerekeknek jobb lenne.

Azzal együtt tehát, hogy én nem csinálom azt és nem is fogom azt csinálni, amit ők, teljesen természetesnek tartom, hogy a blogokban hol nyíltabban, hol csak minden mögött ott érezni, hogy ők ezt az életformát tartják a legjobbnak a világon. Naná, ezért választották. Nem várom tőlük, hogy minden bejegyzés végére odaírják, hogy nem nézik le a hozzám hasonlóakat. Azt várom tőlük, hogy osszák meg velem az örömeiket, bánataikat, amiket megosztásra érdemesnek tartanak és én együtt örülhessek meg bánkódhassak velük és elgondolkozhassak azon, amiket írnak.

Namost. Tőlem szintén nem érdemes elvárni, hogy mindig beszúrjam, hogy nem nézem le azokat, akik nem szoptatnak akármeddig, nem alszanak együtt a gyerekeikkel, pelenkát adnak rájuk és nem ugranak minden nyiffanásukra. Tőlem azt lehet (reálisan) várni, hogy elmeséljem, hogy milyen úgy élni, ahogy mi élünk, mit szeretek benne, mi a nehéz, mi működik jól, mi nem, mire jöttem rá közben, mit ad az egész nekem. Én ezeket jónak tartom, a választható legjobbaknak, de tisztában vagyok a korlátokkal, amit a valóság rak körénk - mindenki köré másakat. A hüvelyi szülést is jobbnak tartom, mint a császárt, mégis 2:1-re győztek nálam a császárok.

Nem kell eldönteni, hogy ki csinálja jól. Azt kell csak eldönteni - mindenkinek magának - hogy ő mit csináljon. Ha nekem működik, az nem jelenti azt, hogy azt hiszem, hogy mindenkinek másnak is ugyanazt kéne csinálnia. Nem is hiszem, hogy lehet "ugyanazt" csinálni. Ha az EC-nél maradunk, láttam olyan anyukát, aki az EC eszköztárával lényegében csak korán akarta szobatisztának tudni a gyerekét. Ő tuti nem ugyanazt csinálja, mint én, pedig ugyanúgy azt mondja magáról, hogy EC-zik.

Tőlem eddig sem olvashattatok olyat és ezután sem fogtok, hogy milyen elvetemült vagy szánnivaló, aki másképp él, mint mi. (A barátaink többsége egyébként másképp él.) De a burkolt gúnyt és megvetést is fölösleges keresgélni a soraimban, mert ott nincsenek. A Porontyra írt cikkek arra tanítottak meg, hogy csak a szövegeimért vállalhatok felelősséget - azokért vállalok is, minden hibájukkal együtt, - de hogy az olvasók fejében mi keletkezik, az nem az én hatásköröm. Aki előre tudja, hogy mit fog olvasni, akinek a jelszavakra bekattannak a sémák, akinek egy érzékeny pontját találom el vagy akinek egyszerűen csak rossz napja van és inkább bennem lát ellenséget, mint a családjában (jól teszi) - annak lábujjhegyen sem tudnék elég óvatosan fogalmazni.

Amikor Ármin született, a szobatársam egy elsőszülő nő volt. Egy-két nappal úszták meg, hogy koraszülött nem lett a gyereke, picike is volt, kétezerkevés gramm. Be is sárgult, már egy hete ott dekkoltak, mikor még császár után is hazaengednek a 3. napon. A két közös napunk alatt kb. 70-szer hallgattam végig, míg minden látogatónak és telefonon elérhető ismerősnek elmesélte, hogy milyen csodálatos volt a kádban szülése, csak úgy kicsusszant belőle szépen a baba és minden olyan békés és gyönyörűséges volt. És annak ellenére, hogy nekem ott fájt a 21 öltéses seb a hasamon és a lelkemen, őszintén együtt örültem vele és csodáltam a szép pici babáját - egészen addig, míg azt el nem kezdte ecsetelni, hogy mindenkinek így kéne szülnie, el kellene mondani az asszonyoknak, hogy csak engedjék, hogy megtörténjen velük, aminek meg kell történnie. Akkor pedig már neheztelni is kezdtem, amikor az Ármin sírására megjegyezte, hogy az ő gyereke milyen nyugodt, mert ilyen csodálatosan született (nem a sárgaságtól). Csinált még mást is, de most nem azon dolgozom, hogy kiadhassam a vele kapcsolatos haragomat, csak azért mesélem ezt, hogy egy példát mutassak arra, tudom, milyen érzés, amikor valaki annyira túlzásba viszi a saját szerepének hangsúlyozását abban, hogy jól alakultak a dolgai, hogy elkezdi azt hinni, ha mások is olyan ügyesen csinálnák, mint ő, nem lenne ez a sok baj a világban (lásd még: passzát szél keletkezése).

Én nem hiszem ezt, és remélem, hogy nem kell ezt még sokszor bizonygatnom, és nyugodtan örülhetek annak, amiben hiszek, elég ha tartózkodom attól, hogy megmondjam, kinek mit kellene csinálnia.

Elsőszülöttemet több, mint 2,5 évig pelenkáztam. Szerettem, mint addig még senkit és a legjobb tudásom szerint gondoskodtam róla. Hogy tudnám azt képzelni, hogy én voltam az egyetlen anya a világtörténelemben, aki nem szívtelenségből pelenkázott, a többiek máglyára való gonosz némberek?

Az EC-ről még mindig keveset hallani, kevés infót lehet elérni. Én beszélek róla annak, aki még nem hallotta és megpróbálok segíteni annak, aki csinálni akarja. Aki már hallotta és nem akarja csinálni, azt nem akarom ebből az állapotából kirángatni. Ha érdekli, hogy nekem milyen, elolvashatja, ha nem, átugorja. A legjobb barátnőm is kihagyja azokat a bejegyzéseket, amik nem érdeklik és jól teszi.



Mindez pedig nem azért fontos, mert engem mindenkinek jó fejnek kell tartania, ha beledöglik is, hanem mert ez a Szirka blogja és nem szeretném, ha a félreértések miatti keserűség valahogyan hozzá kapcsolódna.