most meg azt képzelem, hogy budai polgár vagyok

itt élek a gyönyörű hegyek között és szeretnék egy kutyát. Nagyon szeretnék. Nem, nem létszükséglet, nem csatangol el a nyáj, nem lopják ki a kertből a fáradságosan kapálgatott krumplimat, látni is látok, csak szeretnék egy kutyát. Kis szőrös, lihegős, lábhozjövős, bolond jószágot. Ekkor azonban arra gondolok, hogy hallótávolon belül lakik minimum 150-200 ember és a kutyának az a természete, hogy ugat. Én pedig nem fogom megtanítani, hogy ne ugasson. Még arra se, hogy éjjel és hajnalban maradjon csendben. És megszületik a döntés: Egyszerűen nem tehetem meg ennyi emberrel, hogy elvegyem a nyugalmukat csak azért, hogy nekem valami a bokámnál liheghessen.

Na most, nekem azért jó, mert igazából nem is szeretnék kutyát és azért rossz, mert a környékünkön néhány budai polgár nem így gondolkodik. Szirka minden áldott hajnalban kutyaugatásra kel és nem tud tőle aludni (kánikulában is csukva van az ablaka, inkább az ajtón át szellőztetünk), nap közben egész nap, de tényleg egész nap a "nembánt" varázsigével próbálja a félelmét eloszlatni (sikertelenül), minden vakkantásra. Ármin éjjel jól bírja a strapát, neki a nappali alvásait ugatják szét.

Szirka személyesen már megbarátkozott a két házunkbeli kutyával, élőben nem fél tőlük, csak ha ugatnak. De gyanúnk szerint a hajnalban ugatós kutya nem a házban van, hanem valamelyik környékbeli kertes házban.

Pár napig Andris nélkül vagyunk itthon, aki máskor védi Szirkát az éjjeli és hajnali kutyakoncertek alatt, de hármasban nem alhatunk, mert a két kicsi felkelti egymást. Így hát érdeklődéssel tekintek az éjszaka elébe, hogy vajon mit fogunk csinálni. Egyik lehetőség, hogy ha Szirka hajnalban felriad és Andris híján megkeres minket, fogom Ármint és vele együtt befekszünk mind a nagy ágyba és megpróbálom úgy altatni a picit, hogy közben Szirka mantrázza a nembántot.

Egy másik lehetőség, hogy most, mikor lefekszem, átviszem Ármint (aki erre kipróbáltan felébred) és eleve ott leszünk a hajnali riadókor, talán így Szirka nem ébred fel annyira, mint ha kimászna az ágyból és körbekóvályogná a lakást. Éjszaka meg valami módon megpróbálom megakadályozni, hogy Ármin pisszenjen, ha ébred ill. hogy Szirka, aki akkorákat rúg, mint egy egy sportkenguru, ne kerüljön fenyegető közelségbe hozzá. (Jó lenne, ha engem se rugdosna, de ez irreális.)

Egy biztos pont van, hogy holnap (meg holnap után, az után és így tovább) mindannyian fáradtan kelünk.

Tudom, szerencsések vagyunk, hogy nem légóriadó és szőnyegbombázás hangjára kell altatni a gyerekeket. Megyek, megnézem, gyártanak-e füldugót kicsiknek.


(Lesznek majd kedves, nyaralós bejegyzések is, de most nagyon rám szakadt ez a kutyásdi.)