Nem azért vagyok boldog,

mert könnyű az életem. Nem is tudom, van-e olyan, hogy könnyű élet. Nekem sosem volt. Szerintem az ember mindig keres magának "feladatot" és azt éli meg nehéznek, amiben éppen van.

Nem könnyű persze, de kihívások nélkül siker sincs, és engem a sikerélmény éltet. Ha csak annyi is, hogy finom kenyeret sütöttem, hogy sikerült rávenni Szirkát az átöltözésre vagy ha az esti fáradtság nem feszültségbe torkollik, hanem nevetésbe.

Ha tényleg megvalósíthatnám a múltkori játékötletemet, sok élethű vonással tarkítanám (pl. ha percekig nem foglalkozol egy gyerekkel, akkor elkezd olyan dolgokat csinálni, amivel neked aztán munkád lesz: szétpakol, összekeni, eltöri stb.) és a kihívásokkal küzdve az életerő folyamatosan csökkenne egy csíkban, de ha a gyerekek örülnek, feljebb menne az energia.

Mert én is attól töltődök fel, hogy Ármin a tükörben átkukucskál a flakonok között, rám nevet és a világ legaranyosabb hangjait adja ki, attól, hogy Szirka örül a fluoreszkáló kiskacsának, amit ma vettünk neki 55 forintért, üldögél vele a sötét fürdőszobában a kádban és ha felgyújtjuk a villanyt, mondja, hogy még és a kacsa mellé még az ágyba is hajlandó befeküdni magától - ilyen apróságokkal pedig tele van a nap. Hol a szívemet melengetik, hol megnevettetnek és következő fél órára megint van energiám.

Egy mesében a mocsárba esett zsugorit nem tudják kimenteni, mert mindenki azt mondja neki: "Add a kezed!" és ő nem ad csak úgy. Naszreddin Hodzsa arra jár és azt mondja neki: "Tessék, itt a kezem!" - és megmenti az életét.

Amit nem lehet, azt nem is kell. Nem lehet mondjuk elvégezni a házimunkát, míg szoptatok, de nem is kell házimunkát végeznem, míg szoptatok. Én döntöm el, hogy megfosztanak a tevékenykedés lehetőségétől vagy kapok egy kis pihenőt. Az is csak rajtam múlik, hogy Ármint újra szoptatni kell, újra sétálgatni kell vele a karomra fektetve vagy még szoptathatom és még felvehetem, érezhetem az illatát, a bőre puha melegét. Én döntöm el, hogy robot vagy ajándék.

Mikor is lennék boldog, ha nem most? Máskor nem lehet. Majd boldognak lenni nem boldogság. És azok az örömök, amiket most tartogatnak ezek a nehéz hétköznapok, nem jönnek vissza sosem. Most lehet puha talpikókat puszilgatni, pihehajakat simogatni, pocakokat csiklandozni, mesét olvasni. Néha persze jólesne, ha beülhetnék valahova egy szuper jegeskávé desszertre, végig aludhatnék 8 órát, Andrissal moziba, étterembe mehetnék (és nem kellene a pincért minden fogásról kifaggatni, hogy mi van benne), vagy csak úgy leülhetnék egy padra és nézhetném az embereket, egész nap olvashatnék, délután a teraszon teázgatnék, elmélyedhetnék és verseket írnhatnék - de most nem ezeknek van itt az ideje. Eljön majd az ő idejük is, amikor meg talpikók nem lesznek már, meg csiklandozások.

Vágyakozni mindig lehet másra, akármilyen jó életünk is van, de kötözni való bolond lennék, ha a jelen örömeit odaadnám a hiábavaló sóvárgásért.