az élet Árminnal

(hosszú poszt, amelyből burkoltan kiderül, miért nincsenek hosszú posztok)


Amikor a kórházban az első büfit keserves sírás előzte meg, aztán az első kakálást még keservesebb, halványan átsuhant rajtam, hogy Ármin nem fog egészen zökkenőmentesen alkalmazkodni a fizikai világhoz. De az optimista főnökség lehurrogta a gondolatot, hiszen ezek elsőre tényleg furcsa élmények lehetnek, de aztán majd minden megy simán.

A főnökség azóta ki lett nevetve. Nem olyan felhőtlen kacagással, inkább kicsit izzadós, sóhajtozós naugyéval és némi sóvárgással az ilyen egyszerű problémák után, mint ismert okú sírás.

Az első hetek az ismerkedéssel teltek. Ármin ismerkedett a hideg külvilággal - és tiltakozott ellene, mi ismerkedtünk Árminnal - ami ugye egy teljesen meddő próbálkozás, mert mire az ember megfigyelne valami törvényszerűséget, rendszert (pl. utálja a vetkőzést, pelenkacserét, mert fázik a kis soványka, jól be kell fűteni, betakarni), addigra úgyis megváltozik (meghízik a kis gombóc és egy szál bodyban, pelenka nélkül is egész nap izzad). Meglegyintett minket a "hasfájás" szele is (a szél inkább csak Ármint), de - talán az EC-nek köszönhetően, ami nem csak gyakori pisiltetést, hanem ugyanilyen gyakori pukiztatást is jelent - igazából nem volt az a minden estés, görcsösen lábemelgetős üvöltés.

Csak üvöltés.

Lassan rájöttünk, hogy a fáradtság legkisebb jelére, mint pl. feszülten nézegetés, gyorsabb mozdulatok, fokozottabb izzadás - vagy még inkább előtte két perccel - le kell fektetni, mellé heveredni és úgy szoptatva elaltatni (lehetőleg a jobb oldalról, mert a bal olyan snassz), különben minden átmenet nélkül képes átcsapni abba a vigasztalhatatlan, keserves sírásba, amiből már csak a kimerültség képes kihozni.

Ez is elvett néhány hetet.

Mire idáig eljutottunk, már testsúlyának kétszeresét adta le naponta nyálban (tud köpködni!) és egy kiéhezett teknőshöz hasonló elszántsággal rágcsált mindent a fogatlan ínyével (új korában Andris után egyébként is egy teknősre hasonlított legjobban). Előbb csak a mellemre harapott rá-rá meg a kezét majszolta, mostanra már a játékokat is a szájába tudja dugni és keservesen, rápörgősen rágja őket, míg az enyhülést adó rágókát ki nem feszegetjük a nyüszítő, vörös fejű gyerek kezéből. Van, akinél ezek a fogzási tünetek (a hozzá dukáló nyűgösséggel) szakaszokban jönnek elő - Ármin hetek óta folyamatosan tolja.

A csípőszűrésen, aminek a történetéből nem is posztot kellene írni, hanem egy kacagtató, ugyanakkor édes-bús tragikomioperettet* az is kiderült, hogy Árminnak nem nyílik szét a combja 90 fokban csak 80-ban. Felelősségteljes szülőként nem hagyhatom, hogy ha a babarevűben szólótáncost keresnek, amiatt essen ki Ármin a castingon, hogy nem tud rendes spárgát csinálni, úgyhogy most terpeszpelenkát hord. Ez egy PVC (!) gumibugyiba applikált kemény szivacsdarab, ami állandó terpesztésre és izzadásra készteti, még úgy is, hogy ruhán kívül viseli.

Időközben a menetrend szerinti védőoltások is meg-megrázzák a szervezetét. A BCG helye elég rendesen be van durranva és még nő. Nem kicsit utálok olyanokat olvasni, hogy bizonyos esetekben annyira erősen reagál a babák szervezete, hogy a hónalji nyirokcsomót műtéttel kell eltávolítani.

Említeném még a növekedési ugrásokat, ha nem növekedne eleve az átlagosnál kétszer gyorsabban (az alsó 25%-ból a felső 3-ba robbant). De még ehhez képest is vannak olyan pár napok, amikor a szokottnál is többször szopik (ne kérdezzétek, hány óránként, nincs nekem időm az órát nézegetni).

Fentiek miatt - meg talán csak úgy is - Ármin elég sok figyelmet, energiát és kézben hordozást igényel (a kendő még mindig csak ritka desszert), miközben Szirkának is sok mindenben segíteni kell még és a háztartás is háztartás maradt, még ha egy kevésbé tiszta háztartás is (főzni muszáj itthon az allergiák miatt). Amikor Andris nem a hivatalos ügyek intézésével relaxál a munka fáradalmai közepette, akkor Árminnnal lazít (a Szirkázás egyébként is rá marad, amikor én nagyon Árminozok). Ilyenkor én átveszem Szirkát. Nálunk olyan a pihenés, mint a katonaságnál a viccbeli fehérneműcsere.


És ha megkérdezik, hogy vagyunk, őszintén és mosolyogva feleljük, hogy köszönjük jól. Hogyan is lehetnénk másképp?




*Addig is, dióhéjban: Már az időpontkérés hónapokba került (telefonáljon két hét múlva, akkor megmondjuk, mikor kell időpontért telefonálni, hívja a számot egész nap, mert foglalt, sajnos most adtam ki az utolsó időpontot, telefonáljon három hét múlva), aztán kiderült, hogy az időpont nem azt jelenti, hogy akkor te kerülsz sorra, hanem kb. 20 embert (családot) hívnak oda egyszerre, hogy a drnőnek ne kelljen várni, hanem sorba mehessenek hozzá a gyerekek, futószalagon. Örülök neki, hogy én is hozzájárulok, hogy jobb legyen a világ annyival, hogy a drnő hamarabb hazamehet, de így nekem csak annyit mondott, hogy minden rendben és már hívta is a következőt, majd az asszisztensnő adott egy címet, hogy hova menjünk a kengyelért (!), amit 24 órában kell viselnie és kitessékeltek a rendelőből. A papírra meg az írták, hogy terpeszpelenkát hordjon. 2 hét múlvára kaptunk időpontot egy másik dokihoz, akitől annyit előre megtudtunk, hogy tornáztatni kellene.)