hogy állunk - a domannel és a domanhez

Már a legelső beszámolómból is kiderült, hogy a módszernek nem lettem sem kereszteslovagja, sem elvakult híve. Igyekeztem azért elkerülni azt is, hogy bárkit megbántsak vagy direkt a gyenge, de nem lényeges pontokon rugózzak. Időnként azóta is elmondogatom, hogy miket látok benne jónak, használhatónak és hogy mi éppen mit csinálunk ennek kapcsán. Mivel idestova két éve kezdtük, azt hiszem, itt az ideje az eddigi tanulságok összefoglalásának. Ennyi idő után, azt hiszem, kicsit már kritikusabb is lehetek.

Amit megtartottunk:

Jók a saját készítésű könyvek, Szirka saját életéről, környezetéről. Ezekben jó nagy betűkkel van írva, ha akarja, láthatja, ha nem akarja, csak a képeket nézegeti és beszélgetünk.

Jók a powerpointok, amiket összeállítottam. Egy része szintén saját környezetet mutat be (játékok, tárgyak, udvar), más része pl. állatos, hangokkal. Ezekben az a jó, hogy a szókincs bővítésére, konszolidálására mindenképpen jók. Ha a szóképekből is megragad valami, az bónusz.

A mások domanes powerpointjaiból nagyon keveset tudtam eddig felhasználni. Vagy a képek nem jó minőségűek, vagy kevés a dia, vagy olyan dolgokat mutatnak be, amiknél fontosabb tanulnivalóink vannak (Az okosbaba előadáson kifejezetten bátorították, hogy ne hétköznapi dolgokat tanítsunk, hanem különlegeseket, pl. testrészeknél ne a kezet meg a lábat - hiszen ezeket úgy is tudja-, hanem a vakbelet meg a hipotalamuszt. Én jobban örülök, hogy Szirka meg tudja mutatni és nevezni a homlokát, mint ha képről felismerné a vesét - és úgy érzem, nekünk választanunk kell, mindkettő nem fér bele, bár lehet, hogy másnak igen. Az könnyen lehet, hogy hamarabb fogok neki ilyeneket mutatni - ha érdekli -, mint ahogy mondjuk az iskolában tanulná, de szerintem két évesen erre még nincs szüksége.)

Jó a képek rotálásásnak módszere, így nem egy nap alatt nézi meg az 50 vadállatot és mindennap van ismerős is, meg új is.


Amit másképp csinálunk:

Nem győzött meg a módszer arról, hogy hatékony dolog kontextus nélküli szókártyákat mutogatni, ezért mára csak a szó+fotó(+hang) kombinációt használjuk.

Továbbra is butaságnak tartom, hogy a napi háromszori mutatással a rövidtávú memóriába kerül a tudás, az öt napival meg a hosszútávúba (az előadáson hangzott el - részben az ilyesmik miatt fordultam egyébként anno az eredeti Doman-könyvekhez, ezekből a gyakorlati részek kijegyzetelve a linkek között találhatóak). A "rövidtávú memória", amit manapság inkább munkamemóriának hívnak, max. néhány másodpercig tárolja az információt, mert nem a tárolás a dolga. Ez tulképp a figyelem fókusza, az van "itt", amire éppen figyelünk, amire gondolunk. A hosszútávú memóriába pedig az összefüggések mentén kerül be az infó, vagyis amit nincs mihez kötni, az később nem hívható vissza - akkor sem, ha kereken tizenötször láttuk.

Hasznosabb elvnek tartom azt, hogy kezdetben gyakoribb ismétlésekre van szükség, később ritkábbakra, mert az információ bemutatásához időben közelebb gyorsabban felejtünk. Részben ezért nem tartjuk be azt sem, hogy 1000 kép bemutatása után kell elkezdeni az ismétlést. Egy ideig az elején gyártottuk a képeket és mutogattam nagy tempóval, ebből később az lett, hogy egy-egy kedvesebb témát nagyon sokszor újra meg újra megnéztünk - ahogy egy kedves képeskönyvet is rongyosra nézegetünk egy kisgyerekkel. Ezeket a dolgokat meg is tanulta, a domanes tempójúakat nem. A könyvek szerint is egyénileg a gyerekre kell szabni a tempót, de nem vagyok benne biztos, hogy az eredeti ajánlásoktól ennyire eltérő metódus még nevezhető-e egyáltalán doman-módszernek, hiszen néhány másik elvnek ez már ellentmond (pl. annak, hogy inkább tanuljon meg 100-ból 20-at, mint hogy 20-at ismételgessünk, míg teljesen meg nem tanulja).

Továbbra sem szaporítottuk az "ülések" számát, a napi 3, esetleg 2 maradt. (A sok ismétlés miatt nekünk a 2 sem kevés.) Ezért ugyan megkaptam, hogy nem jól csinálom és ötlettelen vagyok, de fenntartom, hogy ennél többet a mi ritmusunkba benyomni már teher lenne. Különösen, mikor azt írtam, hogy "ha naponta csak kilencszer szakítja meg az ember a gyerek játékát, napi programját és ül be vele egy csendes sarokba stb, már az macera (az alkalmak számának felső határa nincs, az alap program napi 30 körüli foglalkozást ajánl)", akkor lett volna nehéz helyet találni a napirendben a 4 torna, talpmasszázs, testmasszázs, hintázás, komplex fejlesztés stb. mellett még nagyobb számú domanezésre is. Nyilván nem úgy értettem a játék megszakítását, hogy kiverem a gyerek kezéből az építőkockát és a kártyákat a képébe nyomom, de Szirka nem áll meg a nap folyamán 9, egymástól optimális időközben levő alkalommal és néz rám tanácstalanul, hogy most mihez kezdjen. Soha nem erőltettem a domant, mindig élvezettel csináltuk. Ha láttam, hogy kezdene unatkozni vagy éppen élesebb átmenet van két játék között - és én is pont ráértem - megkérdeztem, hogy akar-e képeket nézegetni: és 98%-ban akart. Vagy ha a géppel dolgoztam és az ölembe akart mászni vagy ő is akart dolgozni, az én játékomat szakítottam meg és néztünk meg egy adag diát. Nagyon sok más dolgunk is van, ha ötlet kellene, akkor már inkább arra, hogy hogyan lehet a 24-ből 48-at csinálni. (Ettől persze nem vagyok tökéletes én sem, főleg nem tökéletes vagy akár példamutató domanező - ha annak számítok még egyáltalán.)

Nem vezettük be a nyelvtanulást. Az egész okosbabázásból ezt éreztem kezdettől fogva leginkább kőleves-jellegűnek (Domantől nem olvastam külön nyelvoktatós anyagot). Az előadáson elhangzottak alapján nekem az jött le, hogy itt simán a kommunikatív nyelvtanításról van szó, amit mint a doman melletti körítést tálalnak, de valójában attól tanulja a gyerek a nyelvet. (Azt elhiszem, hogy annak, aki még a nyelvtan-központú nyelvtanításhoz szokott, ez egy színes mesevilágnak tűnik, és tényleg lehet akár az is.) Ennek a megkezdését viszont az égvilágon semmi nem indokolja ilyen korán, hacsak a gyereknek nincs szüksége az adott nyelvre. Még megboldogult nyelvésztanonc koromban írtam egyszer egy dolgozatot a nyelvtanulás és a kor összefüggéseiről, akkor ennek elég alaposan utánaolvastam és (az akkori kutatások szerint legalább is) a legkorábban elvesző készség, a kiejtés elsajátítása is csak 6-12 éves kor között kezd hanyatlani. Egyébként a később kezdők gyorsabban haladnak és szempillantás alatt behozzák a korábban kezdőket. Aki örömét leli benne, csinálja, tudomásom szerint semmi kárt nem okoz (nem sérül az anyanyelv elsajátítása), de ha válogatni kell, hogy mit tanuljunk bölcsis-kisóvodás korban, az idegen nyelv nálam nem jut be az első 10-be. Ettől függetlenül én is tanítottam (nagycsoportos) óvodást, és Márkussal is hallgattunk angol dalokat és megtanultunk pár szót óvodás korában (rajzoltunk memóriakártyákat és felfordításkor angolul neveztük meg őket), mert jó móka volt.

A legnagyobb probléma továbbra is az idő. Jó lenne, ha több anyagot tudnék összeállítani, pl. most egy cselekvéseket bemutató sorozat lenne jó.

Jelenleg éppen egy hosszú szünet végére értünk (remélem), most hogy újra van gép és szerencsére néhány powerpointot feltöltöttem a netre, ezeket újra lehet nézegetni.


A változtatásokkal és kritikákkal együtt is úgy érzem, hogy nem volt kidobott idő sohasem a domanezés, hiszen mindig örömmel csináltuk mindketten és elemeiben mindenképpen olyan dolgokhoz vezetett és olyanokra készített fel, amelyeknek később is hasznát vettük/vesszük. Olvasni azonban azt hiszem, nem doman-módszerrel fog megtanulni Szirka, ez csak egy kiegészítő szórakozás marad a Sue Buckley-féle és az egyéb, a gyereket aktívabban bevonó, módszeresebben kidolgozott és bizonyítottan működő eljárások mellett.