rövid hír hosszan

Ha óvodás koromban megkérdezték, mi szeretnék lenni, 8-10 foglalkozás felsorolása után mindig hozzátettem: "és anyuka" - mint a foglalkozások foglalkozása. Gimis korom óta teljesen világos az érzés, hogy gyerekeket szeretnék. Nagyon sokat gondolkoztam már, hogy miért, kicsit mindig másért, de hogy a vágy mélyén mi van, azt igazából nem is tudom. A józan megfontolásoknak mindenesetre ellentmond. Talán a gének akarnak szaporodni és kiépítik maguk köré ezt a kamuvilágot, amiről azt hiszem, hogy én vagyok.

Aznap, amikor Szirka megszületett, gyönyörű, napsütéses tavaszi vasárnap volt. Még nem tudtam, hogy este már világra jön. És elöntött egy békés, boldog érzés, azzal keveredve, hogy ez a baba kistestvért szeretne.

A Szirka születése utáni időkben annyira csak vele voltam és annyira nem volt semmiféle segítségünk, hogy egy-másfél év múltával ott tartottunk, hogy Márkussal szinte nem is élünk már együtt és Andrissal is szinte újra kellett kezdeni, másképp, mert minden kapcsolati tartalékunkat feléltük.

Két gyereket szültem. Az nem sok.
39 éves vagyok. Az sok.
Nem akartam 40 évesen vagy még később szülni.

Addig tanakodtunk, hogy mi legyen a kistesóval, hogy már csak egy olyan hónapunk maradt, amikor úgy próbálkozhattunk, hogy még 39 évesen szülhessek. Az én korombeli nők 77%-a lesz terhes - 3 év próbálkozás alatt. Ráadásul szoptatok.

Azt gondoltam, hogy ha nagyon akar jönni valaki ebbe a családba, ezt az utolsó pici esélyt kapja meg. Andris is gondolt egy merészet és azt mondta, hadd jöjjön.

És jött.

Nem akartuk közhírré tenni, őszintén szólva azért, mert nem volt kedvem az erre tévedő okosokkal küzdeni, akik "tudják", milyen felelőtlenség, amit csinálunk. Mert hogy nálunk nincs olyan opció, hogy ha nem stimmelnek a génjei, akkor vissza a feladónak. Ha gyereket vállalunk, akkor azt vállaljuk, aki jön. És most már sokkal valóságosabb, hogy nem feltétlenül olyan jön, amilyet mindenki szeretne. Ráadásul a korom miatt még nagyobb a rizikó. Szóval épp elég nekem, hogy én tudom, mennyire necces ez, nem hiányzik, hogy beledörgöljék az orromat. Ahogy apafej mondta, hiába van kétszáz támogatód, ha jön két kötözködő, mindentől el tudják venni a kedvedet.

Mostanra viszont annyira rányomja a bélyegét mindenre, hogy vagy nem írunk semmiről, vagy megírjuk ezt is. Jelöljük meg a B-t.

Szerényen kezdem magammal: ha egy 10-es skálára felvesszük 1-nek, hogy remekül vagyok, 10-nek meg a halálközeli élményt, akkor az elmúlt hónapokban nem mentem 5 alá (ami mondjuk a "talán mégis életben maradok"-nak felel meg). A fekete nap a mostani hétfő volt, egy szép alliterációval azt mondanám: hétfőn hétszer hánytam. A "kihányom a belem" többé nem szóvirág. Hányások között a hányingerrel küzdök vagy szédülök, igyekszem mozdulatlanul és szótlanul feküdni.

El lehet képzelni, hogy ez hogyan hat a többiekre: Szirka a nap nagy részében egyedül babázik vagy tévézik. Semmi fejlesztés, memóriatréning, olvasás, mondókázás, éneklés, hintázás. Néha, nagyon néha megpróbálok egy-egy dolgot feleleveníteni vele, hogy ne felejtsen el mindent. Leginkább a szókincsén látszik, hogy hiányzik a sok mesélés, könyvlapozgatás. Nyűgösebb is a korábban megszokottnál, de ahhoz képest, hogy felső szemfogai is most bújnak elő, szerintem egész jól viseli a megpróbáltatást. Pedig még az is súlyosbítja, hogy a tejem gyakorlatilag elapadt, pár cseppecske van csak. (Ide kívánkozik, hogy az első és eddig egyetlen becézés, amit Szirka magától alkotott és többször is mondta már, az a cike, azaz cicike.)

Andris közben gyakorlatilag egyedülálló szülőként próbál meg mindent intézni, dolgozni, Szirkázni, háztartásozni. Az, hogy a teljesítőképessége határán van, úgy értendő, hogy a másik oldalról. Ráadásul szeptemberre van még egy lakásfelújítás meg egy költözés is. Márkusnak is kezd elege lenni, hogy sokkal többet kell segítenie, ráadásul mindjárt kezdődik a suli, az pedig le fogja kötni teljesen.

Egyedül a kis babus lubickol vidáman odabenn. Van már mindene (betöltöttem a 12. hetet), csak nőnie kell.

Számítógép és fényképező nélkül egyébként is nehéz blogolni, de úgy, hogy kb. 3-4 naponta bírok idevánszorogni az Andris gépéhez és akkor sincs energiám minden mélem megnyitásához - hát a sok-sok kedves olvasónk türelmét kérem még, hogy a Szirkatünemény mindennapjait újra követni tudják.