Képzeljük el, hogy

éppen hazafelé tartunk a nőgyógyásztól, aki most erősítette meg, hogy valóban egy új élet formálódik bennünk (hölgyeknek ebben van egy pici fórjuk), amikor hirtelen időviharba kerülünk és mire kimondanánk, hogy alfa-fötoprotein, már 50 évet előrezuhantunk az időben. Csodálkozva nézünk körül és szemünk az előttünk álló ház falán világító óriásplakátra téved, amely bájos, mosolygó kisbabák képével hirdet valami számunkra ismeretlen terméket. Valami kicsi zacskó, aminek a tartalma roppant tápláló és maximálisan biztosít mindent, ami a babák testi és szellemi fejlődéséhez elengedhetetlen. A furcsa csak az, hogy a babák a zacskót a gyomruk fölé ragasztva viselik. Továbbsétálva egy másik hirdetésen 5-6 éves gyereket látunk, aki bébiételt eszik a ragyogó napsütésben, roppant elégedett arccal.

Nem nagyon tudjuk mire vélni az egészet, de nem esünk pánikba, próbáljuk felvenni a fonalat és az újságosnál vásárolunk néhány babamagazint. A szokásos pelenkareklámok között ismét felfedezzük a boldog kisbabákat a zacskókkal. A cikkek között pedig jótanácsokat, hogy honnan láthatjuk, hogy a gyerekünk kész átállni a "zacskós táplálásról" a kanállal evésre: meg kell várni, míg a gyomra kellőképpen megnő és megerősödik, maga kezd érdeklődni az evés iránt, egyedül le tud ülni az asztalhoz, az izmai és a kézkoordinációja kellőképpen megérik a kanál megfelelő mozgatásához, megérti, hogy mi történik evés közben és akar is önállóan enni. Óvva intenek attól, hogy túl korán evésre kényszerítsük a gyereket, mert az hatalmi harcokhoz, frusztrációhoz, emésztési problémákhoz, hosszú távon lelki zavarokhoz vezethet. Egy másik cikkben ötleteket találunk arra, hogy milyen eszközökkel erősíthetjük a szájizmokat, hogy elkerüljük az egyre gyakoribbá váló artikulációs hibákat. Egy harmadik a zacskó okozta bőrirritációkkal foglalkozik, különböző bőrápoló krémek hirdetéseitől övezve.

Lassan rájövünk, hogy a szemvillanás alatt elröppent 50 év során eluralkodott az a nézet, hogy a babák nem képesek önállóan eldönteni és jelezni, mikor éhesek, a szülők pedig kárt okoznak azzal, ha a "korai evést erőltetik". Ebben a világban a csecsemők állandóan kapják a tápanyagokat egy különleges, bőrön át felszívódó átvivőanyag segítségével. Bébiételt csak a nagyobb gyerekek esznek, míg lassan, évek alatt át nem szoknak a darabos ételekre. Mindenki egyetért, hogy a zacskós táplálás a lehető legjobb a babának, a legkényelmesebb a szülőknek (ha kiürül a zacskó, le kell cserélni és kész), senki sem kérdőjelezi meg a gyakorlatot, csak azon van némi vita, hogy nem korai-e 2 évesen elkezdeni ismerkedni a kanállal.


És most próbáljuk meg elképzelni, hogy mi is ebben a zacskós világban nőttünk fel. Gyerekkorunktól kezdve azt láttuk a tévében, hogy a boldog babák zacskóban kapják a táplálékot. Szakkönyvekben kellően megindokolva azt olvastuk, hogy így helyes. Anyánk és anyósunk is így csinálta. Soha senkit nem láttunk csecsemőkorban enni, sem valóságban, sem képen. Senkit sem ismerünk, aki a "korai etetést" kipróbálta volna. Nincsenek eszközeink (pl. 10-12 hónapos kézbe való kanál), nincs infrastruktúra (pl. etetőszék az étteremben), nincs információ (pl. hogy mi való egy egyéves gyereknek a mi éghajlatunkon). Egy távoli, elmaradottnak tartott kultúrák tapasztalataira alapuló érzés van csak, hogy a csecsemőtáplálásnak a szájon át etetés a természetes módja - és a kétségek, hogy talán mégsem.

Ha felvetnénk, hogy nem is lehetetlen már újszülött kortól figyelni a baba igényeire és akkor etetni, amikor éhes, minimum őrültnek néznének: ugyan honnan tudnánk, mikor éhes, hiszen beszélni sem tud! Ráerőltetnénk felnőtt akaratunkat, amivel sérüléseket okoznánk neki. És különben is kinek lenne annyi ideje, hogy állandóan a gyereket figyelje, hogy nem éhes-e? És ha akkor éhezik meg, amikor épp úton vagyunk? Vagy éjszaka? Felkelünk mindannyian és nekifogunk babát etetni éjnek évadján? De hisz a gyereknek zavartalan alvásra van szüksége az egészséges fejlődéshez! Ha pedig még nem érett meg az evésre, nyilván mindent össze is ken a kajával. Hogy nézne ki egy olyan otthon, ahol egy ilyen kicsi gyereket már evésre kényszerítenek? Leenné a ruháját, összemaszatolná a gondozóját, a bútorokat, a szőnyeget, a kanapét. Elképzelni is borzasztó. Ki lenne az az elmeháborodott, aki ilyet tesz maga és a gyereke ellen? Egyébként is mennyi fölösleges plusz meló az állandó etetés. Fölösleges ezt az egészet hajszolni. Talán fel akarunk vágni vele, hogy milyen korán kanálhoz szokott? Majd eljön az ideje, ha a gyerek megérik rá, nem szabad siettetni.

Megszületik a gyerekünk és összeszedve bátorságunkat megpróbálkozunk a korai etetéssel. Először nem is merünk szólni a környezetünknek, hogy mit művelünk a gyerekkel, nehogy lerombolják a nehezen összekapart meggyőződésünket. Kiderül, hogy a dolog működik és nagy örömöt, elégedettséget, sőt sikerélményt is okoz, úgy érezzük, hogy közelebb kerültünk a babánkhoz, jobban megértjük, jobban tiszteljük. Valahogy "igazán" anyának érezzük magunkat, aki együtt rezdül a kicsijével és olyan érzéseink támadnak, amik nagyon kellemesek, megnyugtatóak, mintha helyre állt volna a világ rendje - de az egész mégsem olyan, mint a zacskós táplálás. Bizony, előfordul, hogy sír a baba, mert éhes és nem tudtuk elég hamar megetetni. Egy zacskós gyereknél nincs ilyen. Sokszor, ha nem is tudjuk miért sír, arra gondolunk, biztosan nem jól etettük meg, talán éhes maradt, talán túletettük, talán nem értettük meg a jelzéseit. Talán nincsenek is jelzések. Az ételből visszabüfizik - ez nem teszi tönkre az emésztőrendszerét visszafordíthatatlanul? És felébred éjszaka is, mert enni akar. A zacskós gyerekek átalusszák az éjszakát. A mienk biztosan nem fog elég jól fejlődni és mi leszünk az oka. A mi furcsa, etetős örömeink nem hiányoznak a zacskós világból, hiszen soha senki nem tapasztalja meg, így nem érzi át a hiányát sem. Nem látunk a reklámokon a napsütésben boldogan falatozó babákat, evő és az ételtől gyarapodó gyermekeikkel elégedett anyákat. Talán nem is természetesek, nem is igaziak ezek az örömök és tényleg csodabogarak vagyunk.

A korai etetéssel eléggé magunkra maradunk, annyira szokatlan mindenkinek az ötlet és annyira nem hisznek benne, hogy ez lehetséges, értelmes és természetes, hogy segíteni sem nagyon tudnak benne. Nem hagyhatjuk nyugodtan másra a babát, mert az illető nem fogja tudni, mikor etesse meg. Ha ilyenkor zacskót teszünk rá, a folyamatosan áramló tápanyag miatt felborul az evés ritmusa, amire aztán ismét rá kell majd hangolódni, esetleg megint sírások árán. Persze valamennyire az idő múlását figyelve is be lehet lőni, mikor éhezik meg, de azért a baba nem gép és megesik, hogy kicsit előbb lesz éhes (és sír) vagy kicsit később (és nem fogadja el, amikor kínáljuk).


Hogy mire jó ez az egész képzelgés? A régi olvasók egész biztos rájöttek, de az először idetévedőknek elmondom: Ha sikerült mindezt valamennyire elképzelni, akkor talán vannak már fogalmaink arról, hogy mi a nehéz abban, ha egy pelenkás világban a pelenka nélküli, természetes csecsemőhigiéniát választjuk.

(Ezzel lezárult a tévhitekről és valós nehézségekről szóló sorozat, amelynek korábbi részei itt és itt olvashatóak.)