éppen hazafelé tartunk a nőgyógyásztól, aki most erősítette meg, hogy valóban egy új élet formálódik bennünk (hölgyeknek ebben van egy pici fórjuk), amikor hirtelen időviharba kerülünk és mire kimondanánk, hogy alfa-fötoprotein, már 50 évet előrezuhantunk az időben. Csodálkozva nézünk körül és szemünk az előttünk álló ház falán világító óriásplakátra téved, amely bájos, mosolygó kisbabák képével hirdet valami számunkra ismeretlen terméket. Valami kicsi zacskó, aminek a tartalma roppant tápláló és maximálisan biztosít mindent, ami a babák testi és szellemi fejlődéséhez elengedhetetlen. A furcsa csak az, hogy a babák a zacskót a gyomruk fölé ragasztva viselik. Továbbsétálva egy másik hirdetésen 5-6 éves gyereket látunk, aki bébiételt eszik a ragyogó napsütésben, roppant elégedett arccal.
Nem nagyon tudjuk mire vélni az egészet, de nem esünk pánikba, próbáljuk felvenni a fonalat és az újságosnál vásárolunk néhány babamagazint. A szokásos pelenkareklámok között ismét felfedezzük a boldog kisbabákat a zacskókkal. A cikkek között pedig jótanácsokat, hogy honnan láthatjuk, hogy a gyerekünk kész átállni a "zacskós táplálásról" a kanállal evésre: meg kell várni, míg a gyomra kellőképpen megnő és megerősödik, maga kezd érdeklődni az evés iránt, egyedül le tud ülni az asztalhoz, az izmai és a kézkoordinációja kellőképpen megérik a kanál megfelelő mozgatásához, megérti, hogy mi történik evés közben és akar is önállóan enni. Óvva intenek attól, hogy túl korán evésre kényszerítsük a gyereket, mert az hatalmi harcokhoz, frusztrációhoz, emésztési problémákhoz, hosszú távon lelki zavarokhoz vezethet. Egy másik cikkben ötleteket találunk arra, hogy milyen eszközökkel erősíthetjük a szájizmokat, hogy elkerüljük az egyre gyakoribbá váló artikulációs hibákat. Egy harmadik a zacskó okozta bőrirritációkkal foglalkozik, különböző bőrápoló krémek hirdetéseitől övezve.
Lassan rájövünk, hogy a szemvillanás alatt elröppent 50 év során eluralkodott az a nézet, hogy a babák nem képesek önállóan eldönteni és jelezni, mikor éhesek, a szülők pedig kárt okoznak azzal, ha a "korai evést erőltetik". Ebben a világban a csecsemők állandóan kapják a tápanyagokat egy különleges, bőrön át felszívódó átvivőanyag segítségével. Bébiételt csak a nagyobb gyerekek esznek, míg lassan, évek alatt át nem szoknak a darabos ételekre. Mindenki egyetért, hogy a zacskós táplálás a lehető legjobb a babának, a legkényelmesebb a szülőknek (ha kiürül a zacskó, le kell cserélni és kész), senki sem kérdőjelezi meg a gyakorlatot, csak azon van némi vita, hogy nem korai-e 2 évesen elkezdeni ismerkedni a kanállal.
És most próbáljuk meg elképzelni, hogy mi is ebben a zacskós világban nőttünk fel. Gyerekkorunktól kezdve azt láttuk a tévében, hogy a boldog babák zacskóban kapják a táplálékot. Szakkönyvekben kellően megindokolva azt olvastuk, hogy így helyes. Anyánk és anyósunk is így csinálta. Soha senkit nem láttunk csecsemőkorban enni, sem valóságban, sem képen. Senkit sem ismerünk, aki a "korai etetést" kipróbálta volna. Nincsenek eszközeink (pl. 10-12 hónapos kézbe való kanál), nincs infrastruktúra (pl. etetőszék az étteremben), nincs információ (pl. hogy mi való egy egyéves gyereknek a mi éghajlatunkon). Egy távoli, elmaradottnak tartott kultúrák tapasztalataira alapuló érzés van csak, hogy a csecsemőtáplálásnak a szájon át etetés a természetes módja - és a kétségek, hogy talán mégsem.
Ha felvetnénk, hogy nem is lehetetlen már újszülött kortól figyelni a baba igényeire és akkor etetni, amikor éhes, minimum őrültnek néznének: ugyan honnan tudnánk, mikor éhes, hiszen beszélni sem tud! Ráerőltetnénk felnőtt akaratunkat, amivel sérüléseket okoznánk neki. És különben is kinek lenne annyi ideje, hogy állandóan a gyereket figyelje, hogy nem éhes-e? És ha akkor éhezik meg, amikor épp úton vagyunk? Vagy éjszaka? Felkelünk mindannyian és nekifogunk babát etetni éjnek évadján? De hisz a gyereknek zavartalan alvásra van szüksége az egészséges fejlődéshez! Ha pedig még nem érett meg az evésre, nyilván mindent össze is ken a kajával. Hogy nézne ki egy olyan otthon, ahol egy ilyen kicsi gyereket már evésre kényszerítenek? Leenné a ruháját, összemaszatolná a gondozóját, a bútorokat, a szőnyeget, a kanapét. Elképzelni is borzasztó. Ki lenne az az elmeháborodott, aki ilyet tesz maga és a gyereke ellen? Egyébként is mennyi fölösleges plusz meló az állandó etetés. Fölösleges ezt az egészet hajszolni. Talán fel akarunk vágni vele, hogy milyen korán kanálhoz szokott? Majd eljön az ideje, ha a gyerek megérik rá, nem szabad siettetni.
Megszületik a gyerekünk és összeszedve bátorságunkat megpróbálkozunk a korai etetéssel. Először nem is merünk szólni a környezetünknek, hogy mit művelünk a gyerekkel, nehogy lerombolják a nehezen összekapart meggyőződésünket. Kiderül, hogy a dolog működik és nagy örömöt, elégedettséget, sőt sikerélményt is okoz, úgy érezzük, hogy közelebb kerültünk a babánkhoz, jobban megértjük, jobban tiszteljük. Valahogy "igazán" anyának érezzük magunkat, aki együtt rezdül a kicsijével és olyan érzéseink támadnak, amik nagyon kellemesek, megnyugtatóak, mintha helyre állt volna a világ rendje - de az egész mégsem olyan, mint a zacskós táplálás. Bizony, előfordul, hogy sír a baba, mert éhes és nem tudtuk elég hamar megetetni. Egy zacskós gyereknél nincs ilyen. Sokszor, ha nem is tudjuk miért sír, arra gondolunk, biztosan nem jól etettük meg, talán éhes maradt, talán túletettük, talán nem értettük meg a jelzéseit. Talán nincsenek is jelzések. Az ételből visszabüfizik - ez nem teszi tönkre az emésztőrendszerét visszafordíthatatlanul? És felébred éjszaka is, mert enni akar. A zacskós gyerekek átalusszák az éjszakát. A mienk biztosan nem fog elég jól fejlődni és mi leszünk az oka. A mi furcsa, etetős örömeink nem hiányoznak a zacskós világból, hiszen soha senki nem tapasztalja meg, így nem érzi át a hiányát sem. Nem látunk a reklámokon a napsütésben boldogan falatozó babákat, evő és az ételtől gyarapodó gyermekeikkel elégedett anyákat. Talán nem is természetesek, nem is igaziak ezek az örömök és tényleg csodabogarak vagyunk.
A korai etetéssel eléggé magunkra maradunk, annyira szokatlan mindenkinek az ötlet és annyira nem hisznek benne, hogy ez lehetséges, értelmes és természetes, hogy segíteni sem nagyon tudnak benne. Nem hagyhatjuk nyugodtan másra a babát, mert az illető nem fogja tudni, mikor etesse meg. Ha ilyenkor zacskót teszünk rá, a folyamatosan áramló tápanyag miatt felborul az evés ritmusa, amire aztán ismét rá kell majd hangolódni, esetleg megint sírások árán. Persze valamennyire az idő múlását figyelve is be lehet lőni, mikor éhezik meg, de azért a baba nem gép és megesik, hogy kicsit előbb lesz éhes (és sír) vagy kicsit később (és nem fogadja el, amikor kínáljuk).
Hogy mire jó ez az egész képzelgés? A régi olvasók egész biztos rájöttek, de az először idetévedőknek elmondom: Ha sikerült mindezt valamennyire elképzelni, akkor talán vannak már fogalmaink arról, hogy mi a nehéz abban, ha egy pelenkás világban a pelenka nélküli, természetes csecsemőhigiéniát választjuk.
(Ezzel lezárult a tévhitekről és valós nehézségekről szóló sorozat, amelynek korábbi részei itt és itt olvashatóak.)
2008. március 8., szombat
Képzeljük el, hogy
Bejegyezte:
andrea
mikor:
09:01
Címkék: pelenkátlanul
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)

25 megjegyzés:
Kicsit bonyolult volt... :-) De sikerült megértenem. :-) Nekem a nepáli szemlélet áll közel a lelkemhez, kivágott naci... :-)
De komolyra fordítva, örülök, hogy Nektek bejött ez a "módszer".
Persze egy analitikus bizton mondaná, hogy rettenetes lehet egy még arra nem érettnek, hogy a teste része lecsorog... Bárha tálba kerül, az ugyanaz, mint a pelus ebből a szempontból. :-) Szeretettel, vje
Én némi irigységgel figyeltem Szirka gyors szobatisztaságát. Reálisan nekem viszont túl nagy falat lett volna ez a lépés Bebénél. Komolyan, egyszerűen nem volt annyi időm a Fantastic Four mellett, hogy rászánhattm volna erre magamat. Szégyen ide vagy oda, sajna nem tudtam Bebe minden apró rezzenésére figyelni. Szóval engem meggyőzött a módszer, csak úgy érzem az mi élethelyzetünkkel nem volt kompatibilis.
egy ilyen képzelt analitikus a zacskóvilágban mit mondana arra az ötletre, hogy az arra nem érett (amit ki is dönt el?) gyerek testébe rendszeresen behatol az anya melle, aztán meg egy kanál?
a legkevésbé sem az volt a célom, hogy bárki is szégyellje magát, amiért pelenkáz vagy mentegetőznie kelljen miatta. csak azt szerettem volna, ha elképzelitek velem ezt a másik világot, ahol ilyen extrának és idegennek hat valami, amiről mi most úgy gondoljuk, hogy teljesen természetes és hogy ez mennyire függ attól a kultúrától, amelyben felnövünk.
Egy indiai nő sose érezné úgy, hogy "minden rezdülésére figyelnie kell" a gyerekének, ha nem pelenkázza, mint ahogy mi sem mondanánk, hogy az etetés milyen macera és mennyi odafigyelést igényel, pedig létezhet olyan szempont, ahonnan ez látszik igaznak.
lehet, hogy ezek a képzeleti játékok másoknak nem olyan érdekesek, mint nekem :)
Nekem nagyon kedves ez a poszt. Sokat agyaltam rajta mióta olvastam. Ha nem is ilyen élesen, de nap, mint nap szembekerülök azzal, hogy milyen, ha nem simulunk bele az általánosan elfogadottba. Nagyon tetszett ez a gondolatkisérlet!:) (Ja, én pelenkáztam/zom a gyerekeimet, de nem érzem, hogy rosszabb/jobb kevesebb/több lennék ezáltal, mint az aki nem pelenkázza. )
Kedves Andrea!
Ez a posztod is nagyon tetszett, bar szerintem picit tuldramatizaltad, mert egesz biztos vagyok benne, hogy van, aki a pelenkatlan modszert csodalja es megerti, annak ellenere, hogy o maga a "zacskos csoportba" tartozik. Ohatatlanul az anyatej kontra tapszer jutott eszembe a metaforadrol, es azert ott is vannak atmenetek, nemcsak ket szembenallo csoport.
A masik dolog egy tevhit, amit szeretnek kijavitani: Indiaban van pelenka, csak ruha. A Magyarorszagon kaphato biopelenkahoz (pl Popolini)hasonlo textil, patentos bugyiba kerul bele az eldobhato vagy moshato betet. Mar a ferjem sem volt pelenkatlan csecsemo.
Ez a termeszeti dolog inkabb a szegenyeknel maradt meg, az o gyerekeik puceron grasszalnak, de ennek az oka nem kizarolagosan az a pelenkatlanodashoz fuzodo bolcsesseg, ami alapjan te eljarsz, hanem pl. az, hogy kunyhokban laknak, folyo viz nelkul.
Ami viszont VAN Indiaban, az a korai szobatisztasag (de ez a ruhapelenkas gyerekekre altalanosan igaz), illetve a gyerekek szoktatasa arra, hogy a reggeli zuhany elott vegezzek a nagydolgukat-ez az ayurveda szerves resze.
Szirkafan
Ja, azt egyébként nagyon is megértem, amikor úgy érzi az ember, hogy egyszerűen egyetlen szabad perc sincsen nem hogy megcsinálni valamit, de még arra sem, hogy gondolkozzunk rajta. Nekem pl. ilyen a "csak egy kicsit kell jobban odafigyelni arra, hogy mit eszünk" - pedig ez lehet, hogy sokat segítene a visszatérő candida dolgokon, de egyszerűen semmi kapacitás rá, teljesen mínuszban vagyok.
ezt az előbbi bejegyzést még reggel írtam, csak úgy látszik, elfelejtettem menyomni a küldés gombot :)
ritarozi, köszi szépen! (kicsit már szomorkodtam, hogy nem sikerült érthetően leírni, amit akartam, örülök, hogy átment :) )
Szirkafan, egy ekkora szövegben muszáj sarkítani, nincs hely a finom részleteknek, módosítgatásoknak, másrészt nem igazán tudom, mi mond ellent annak, hogy "van, aki a pelenkatlan modszert csodalja es megerti, annak ellenere, hogy o maga a "zacskos csoportba" tartozik". Az tény, hogy egy olyan világban növünk fel, ahol ez idegen gondolat és idegen gyakorlat - ezt mesélem, nem azt, hogy mindenki utál miatta :)
nem is két csoport szembenállásáról van itt szó, hanem arról, hogy nehéz dolog olyat csinálni, ami nem illeszkedik a kultúrába - attól függetlenül, hogy az emberi természethez egyébként mennyire illeszkedne.
a "pelenkátlan" módszerben is van pelenka, csak ruha :) sajnos nincs jó magyar neve, mind félrevezető valamiben (ami azt illeti, angol se nagyon, azért van olyan sok) nekem pl. a korai szobatisztaság azért nem tetszik, mert sztem nem ez a korai, hanem a 3 éves kori a késői :) másrészt a szobatisztaság alatt gyakran a teljes önállóságot értik, azt pedig 1 évesen még nem nagyon lehet elérni. ez pl. jó az angolban, különbséget lehet tenni a toilet trained és a toilet independent között.
Én azt olvastam, hogy az indiai csecsemőknek 2%-ánál használnak eldobható pelenkát. Megnézem mégegyszer, hogy az mikori adat.
megnéztem, 2006-os. legalább is a cikk akkor jelent meg, amiben szerepel.
nekem az jött le elsőnek, hogy Andrea terhes:DDDDDDD
nade komolyra fordítva a szót, szerintem ez tökjó harc és egyáltalán nem szélmalom jellegű.
ha körülnézek, nagyon sok kismama-ismerősöm igény szerint szoptat, együtt alszik a gyerekével, rengeteget hordozza a kisbabáját, későn kezdi a hozzátáplálást, pedig mindezek a dolgok "anyukánk korában" még szinte elképzelhetetlenek voltak.
mintha olyan tendencia lenne, hogy haladunk a természetes felé. és ha ilyen a pelenklátlanodás, akkor ez is majd szép lassan bekúszik a köztudatba.
Ada, aki nagy pelenkafogyasztó (egyenlőre)
Andrea, koszi szepen.
En nem is azt irtam, hogy papirpelenkat hasznalnak, hanem hogy a ruhapelenka funkcioja ugyanaz, mint a Pampers stb. pelenkake. Nem "csak" alarakjak a pelenkat, hanem rajuk adjak es nem figyelik a a baba jelzeseit, hogy aztan talkaban/mosdoban vegezze el a dolgat, mar csecsemokorban.
Sot: azt vettem eszre, hogy mig mi, a "nyugati civilizacio: vissza akar terni a termeszethez, hordozokendo, pelenkatlansag, hosszas szoptatas stb. tekinteteben, naluk meg epp forditva van: az szamit modernnek, akinek van babakocsija, aki anyakent hamar visszamegy dolgozni.
Abban tokeletesen egyetertek veled, hogy nehez "arral szemben" uszni, de egyes esetekben megeri! :)
Szirkafan
Nekem NAGYON tetszett a post. Kell a görbe tükör néha. Abszolút tetszik a pelenkátlan nevelés, de meg sem próbálom. Ismerem magamat, ismerem az élethelyzetünket, és NEKEM több stresszt okozna, mint amennyi előnyét tapasztalnám. Ettúől még nincs lelkiismeretfurdalásom és mindig örömmel olvasom Szirkát és a többi pelustalan babát. Remélem, hoyg terjedni fog ez is.
(Azért már inkább összehúzom magam, hogy még csak nem is textilt használok...)
Szirkafan, köszi szépen az infókat. Gondolom, hogy azért az a 45 millió gyerek nem egyformán nő fel és biztos van ilyen is meg olyan is. Én azt tudom, amit olvasok, gondolom ők is igazat mondanak :) Tényleg nagyon jó, hogy árnyalod a képet, biztos frissebbek az infóid. Ennél jobb már csak az lenne, ha nyernék vmi ösztöndíjat, hogy saját szememmel nézzek végig egy pár "pelenkátlan" országot :)
Azt szomorúan hallom, hogy van, ahol így betör a hülyeség, épp az indiaiakról írják, hogy jobban ragaszkodnak az értékrendjükhöz (mint a kínaiak, akik a 2. legtöbb gyerekkel büszkélkedhetnek). Hamarosan elborítja a földet a Pampers!!!
Azt te is írtad, hogy a reggeli kakálást szorgalmazzák. Én úgy gondolom, hogy náluk erősebb hangsúly van az időzítésen meg a ritmuson, mint a gyerek figyelésén (őszintén szólva mi is inkább így csináljuk). Az, hogy 4 eszköz van, azt is jelenti, hogy eléggé különböző módokon lehet gyakorolni. Sztem a legtöbb hagyományos társadalomban abszolút nem úgy néz ki a baba figyelése, mint nálunk, nincs ilyesmire idejük és nem is néznek úgy a gyerekre, mint akivel így kéne bánni.
Közben találtam még egy jó kifejezést: "dry-trained" - ez pont az, ami Szirka is.
Ada, :))))
mályvacsiga, köszi :) Szerintem azért is fontos előre átgondolni pl. azt is, hogy kulturálisan ennyire beágyazatlan nálunk a dolog és nehezebb nekünk, mint annak, aki ebben nő fel és nem is egyedül van vele (meg egáltalán a gyerekkel sem) stb., hogy felelősen döntsön az ember, mit választ. Csak úgy belevágni, aztán közben rájönni, hogy nem tudunk azonosulni mondjuk azzal, hogy nem tudjuk irányítani a gyereket, elég gázos dolgokba viheti bele az embert, pl. még jobban rápörög az egészre, ahelyett, hogy lazábban venné az egészet.
Szia Andre!
Lenne egy megjegyzésem azzal kapcsolatban, hogy a hasonlatod - mint minden hasonlat persze - kicsit sántít. A zacskós gyerekek mamáival szembe helyezed a kicsijével együtt rezdülő anyát, annak "etetős örömeit", kellemes, megnyugtató éezéseit. Csakhogy: mi anyák (talán apák is? és persze nagymamák)úgy vagyunk kódolva, huzalozva, hogy a gyerek etetése nagy örömöt, elégedettséget okoz bennünk. Meg sikerélményt. Egy édesanya főztjében mindez (és még nagyon sok szeretet is) benne van. Ha pedig néha nem eszik a gyerek, akkor rosszul érezzük magungat, elégedetlenek vagyunk. Rossz étkű gyerekek ezért tudják kétségbeesésbe kergetni az anyjukat. Egy felnőtt ember kellő felelősségtudattal és inteligenciával persze kontrollálni tudja ezt (nem méricskéli a gyereket minden szoptatás után, nem erőszakolja belé a főzeléket, nem tömi fííínom, saját készítésű sütivel, a szeretetét se csak a kölök kedvenc kajájával tudja kifejezni), de azért bennünk van ez mégis tagadhatatlanul. És ha evolúciósan nézzük, érthrtő is. Na de hogy egy egy gyerek kakáltatása efféle örömöt okozzon...
Mindez persze a lényeget nem érinti. Értem én az együtt rezdülést, és mélyen egyetértek azzal, amit az adott kultúrába nem simuló gyakorlatról írtál.
Sok sikert!
Tanger
Tanger,
nem hiszem, hoyg maga a kakáltatás okoz örömet, bár nem tudom, saját tapasztalatom nincs. Inkább az, hogy ráhangolódsz a gyerekre, ismered az igényeit, felismered a jelzéseit ennek a "tabula rasa"-nak (ez nem az én véleményem, ez a T.R.), aki pedig teljesen tudatosan csinál olyasmit, amit a ma szinte lehetetlennek tartanak,vagy drillnek hisznek.
És, szerintem öröm az a tudat is, hogy nem kell behódolni az uralkodó nézetnek, szokásoknak, hanem megy ez másképpen is. Sőt, a mi szempontunkból jobban, ugyanis idegenkedünk ezen uralkodó szokásoktól, és lám, sikerül nélküle, és a gyereket nemhogy nem viseli meg, de láthatóan érzi, tudja, és természetesen kezeli a saját testét.
mályvacsiga! Igen, igazad van, ezért írtam, hogy értem én a ráhangolódás, együttrezdülés örömét. A megjegyzésem csak arra vonatkozott, hogy Andrea hasonlata jól hangzik ugyan, de szerintem sántít egy kicsit: az etetős öröm ösztönös, míg az afölötti öröm, hogy nem kell behódolni az uralkodó nézetnek, nagyon is tudatos. Sőt, az egyik egy közvetlen öröm, a másik közvetettebb, hiszen elsősorban annak szól, hogy nem engedtünk a kulturális kényszernek. És ha már itt tartunk: a hagyományok követése szintén öröm, és ösztönös, Így vagyunk kialakítva, míg a kulturális kényszer, mint minden kényszer, csak frusztrációt okoz.
Tanger
Tanger, á, értem, köszönöm! :-)
Szia, Tanger!
Több szempontból is nagyon érdekes, amit írtál.
Érdekes pl. hogy "zacskós gyerekek mamáival szembe helyezed a kicsijével együtt rezdülő anyát" - nem te vagy az első, akinek ebben a történetben a "szembenállás" ennyire lényeges momentum és ez nekem nagyon érdekes, mert számomra nem az. Én tulképp egy emberről írtam és a benne zajló dolgokról. Elsősorban benne "harcol" a kétféle tudás, hiszen különben könnyedén elengedne a füle mellett bármilyen megjegyzést.
Érdekes, hogy az etetés örömeit onnan ismered, hogy tapasztaltad, a pelenkátlanság örömeit meg szuperérdekes módon épp úgy megkérdőjelezed, mint a történet főszereplője magában - a kulturális környezet, a fejében levő tudás természete miatt. Te tulajdonképpen alátámasztod, amit írtam :) Kvázi létrehozod vagy bemutatod, amiről én a képzelet szintjén írtam :) (nem gúnyból írom, ez nekem tényleg izgalmas)
Ebben érdekes az is, hogy az étel jó és kívánatos dolog, a kaka meg nem az, tehát az egyiknek lehet örülni, a másiknak nem (akinek volt már szorulásos a gyereke, abban talán más kép él erről). Holott alapvetően nem az az öröm az etetésben, hogy a gyerek szájába teszed a falatot és az ott eltűnik, hanem hogy egészségesen fejlődik és jól érzi magát attól, amit te adsz neki. Éppúgy, mint az EC-nél. Mondjuk a közös étkezés mint közösségi élmény pedig párhuzamba állítható azzal az örömmel, amit az együttműködés jelent (nem tudok ahhoz hasonló jellegű örömöt, mint amikor a pár hetes babád "tudja", mit kell csinálni a tálkával vagy jelzi, hogy kakálnia kell, te pedig segítesz neki megkönnyebbülni és megnyugodni). Én azt mondanám, hogy talán a szoptatás öröméhez hasonlít inkább az EC öröme, nem is főzéshez és kanállal etetéshez.
Röviden azt kell mondjam, hogy mindkettőt kipróbálva nem látok olyan különbséget az etetés örömeinek javára, amit te kívülállóként feltételezel. És várom a további kérdéseket :)
Húúú, Andrea, bocs, de úgy látszik, nem sikerült érthetően fogalmaznom. Megpróbálom még egyszer.
Szóval, egy pillanatig sem vontam kétségba az EC-öröm létét, sőt azt sem gondolom, hogy annak mértéke alulmaradna az etetés öröméhez képest. Amit állítottam, az egyrészt az, hogy a két dolog eredete különböző (az etetős öröm genetikailag kódolt, vagyis evolúciós gyökerei vannak, míg a másiknak nem), másrészt pedig éppen az eredet különbözőségéből kifolyólag strukturálisan is különböznek: az etetés öröme ösztönös, elemi, közvetlen; az EC örömében sokkal kevesebb az ösztönösség és közvetettebb, azaz sokkal több benne a tudatosság (már persze nyilván az anya részéről). Igen, bizony közvetlenül, elemi módon az az öröm az etetésben, hogy "a gyerek szájába teszed a falatot és az ott eltűnik", a többi - hogy egészségesen fejlődik, jól érzi magát stb. - csak erre épül rá. Ez kell ugyanis a legfontosabbhoz, a gyerek életben maradásához. A pelenkátlanságban az öröm forrása viszont nem közvetlenül az, hogy a babából kicsorog a pisi (ez nélkülünk is megtörténne), hanem, hogy valami módon hozzájárultunk a baba megkönnyebbüléséhez és megnyugvásához. Meg persze az a tudat - ahogy mályvacsiga is írta - , hogy "nem kell behódolni az uralkodó nézetnek, szokásoknak, hanem megy ez másképpen is. Sőt, a mi szempontunkból jobban, ugyanis idegenkedünk ezen uralkodó szokásoktól, és lám, sikerül nélküle, és a gyereket nemhogy nem viseli meg, de láthatóan érzi, tudja, és természetesen kezeli a saját testét."
Vagyis csak annyit akartam mondani, hogy nem szerencsés összevetni az almát a körtével. Nem gondolom, hogy bármiben is ne lenne helytálló az, amit a "körtéről" (EC-öröm) írtál, csak mindezt az "alma" (etetős öröm) szerkezetéből és működéséből levezetni módszertanilag helytelen. A strukturálisan-funkcionálisan különböző dolgok esetében ugyanis az analógiás következtetés nem működhet.
Az utolsó bekezdésedhez így annyit, hogy szerintem igenis hatalmas különbség van a két dolog között, de szerencsére nem valamelyik javára :)
Tanger
hát, ami rám vonatkozott, arra nagyjából ilyen értelemben válaszoltam... De akkor én is megpróbálom kicsit mélyebben.
Miből gondolod, hogy "az etetős öröm genetikailag kódolt, vagyis evolúciós gyökerei vannak, míg a másiknak nem"?
És ezt: "az etetés öröme ösztönös, elemi, közvetlen; az EC örömében sokkal kevesebb az ösztönösség és közvetettebb, azaz sokkal több benne a tudatosság"? Mivel támasztod alá? Mi a bizonyítéka? Honnan származik ez a bizonyíték? Főleg arra vonatkozik a kérdésem, amit az EC-ről állítasz.
Sztem alapvetően a csecsemőgondozás minden eleme és összetevője ugyanonnan ered. A táplálás mindkét vége vagy pl. a testkontaktus is.
Mi hajlamosak vagyunk az evésnek is nagy feneket keríteni meg a szobatisztaságnak is. Van, ahol mindkettő a legnagyobb természetességgel zajlik. Pl. egy percig sem gondolkoznak, hogy mit csináljanak a gyerekkel, ha pisilnie kell, vagy hogy honnan fogják rajta észrevenni, csak megcsinálják és kész.
A mályvacsiga ötlete az a mályvacsiga ötlete, ő gondolja így. Én nem így gondolom (azért is nem reagáltam rá, mert ti ezt egymással megbeszéltétek). Nem csak azért, mert én egyáltalán nem így érzem (a posztban is arról írtam, hogy ez feszültség, nehezítés, nem öröm), hanem azért is, mert az EC-t túlnyomórészt olyan helyeken gyakorolják, ahol az a mainstream.
Azt ki dönti el, hogy a táplálkozást hol kell kettévágni, hogy két strukturálisan-funkcionálisan különböző dolgot kapjunk? Tényleg, hol kell elvágni? A gyomornál? A szájnál? A végbélnél?
A "javára" ehhez kapcsolódik: "Na de hogy egy egy gyerek kakáltatása efféle örömöt okozzon..."
még eszembe jutott az evolúciós gyökerekhez, hogy lehet, hogy nem olvastad, asszem az első tévhites posztban írtam, hogy főemlősök is "EC-znek" :) a gorilla kivételével, aki minden este új fészket épít, a többiek eltartják maguktól a kicsinyüket, amikor az ürít, kb. úgy, mint az emberek, ahol ezt csinálják.
És nem hiszem, hogy túl sokáig életben maradna egy csecsemő, ha csak etetnénk és hagynánk, hogy maga alá pisiljen-kakáljon.
Lehet, hogy azért nem tudjuk jól elmondani, amit gondolunk, mert azt érezzük, hogy nyilván a másiknak is triviális, ami nekünk az :)
OK, szerintem nem érdemes tovább... Nagyon-nagyon jónak tartom, amit csinálsz, és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy milyen elméletet kapcsolsz a dologhoz, az meg végképp lényegtelen, hogy ezt az elméletet néhányan (pl. én is) maradéktalanul el tudják-e fogadni. Viszont az utolsó mondatoddal maximálisan egyet értek: persze, hogy első körben feltételezzük a másikról az azonos evidenciákat, aztán legfeljebb kiderül, hogy ez csak részben van így. Viszont az az ember, aki egy adott szituációban képes látni, hogy a másik azért beszél számára furcsának tűnő dolgokat, mert másfélék az evidenciái és nem azért, mer hülye és/vagy rosszindulatú, az biztos, hogy toleráns tud maradni a másikkal szemben.
Ja, az aláírás elmaradt. Szóval, sok sikert! Tanger
Pedig most már kíváncsi lettem volna a válaszaidra :)
Nekem se életcélom azt bizonygatni, hogy ez milyen jó kis történet, inkább elméletileg segít magamban tisztázni a dologokat, amikor rámutattok a kérdőjeles pontokra. Rersze érzelmileg is érint a dolog, mert mégis csak az életünk egy fontos részéhez kapcsolódik, de remélem, ettől nem voltam indulatos.
Köszönöm az eddigi megjegyzéseidet!
Megjegyzés küldése